A feltámadás elbeszélése Márk evangéliumában azzal kezdődik, hogy az asszonyok korán reggel elmennek a sírhoz, amelyben a keresztre feszített Jézus fekszik (Mk 16,1-2). Tanácstalanságukra, hogy ki segít majd nekik elhengeríteni a követ a sír bejáratától, egy nem várt fordulat a válasz: a követ, amely igen nagy volt, valaki már elhengerítette (Mk 16,3-4). Amikor bemennek a sírba, egy fehér ruhába öltözött ifjút találnak ott, aki jobbra ül attól a helytől, ahová Jézust fektették (Mk 16,5). Erőt vesz rajtuk a félelem, az ifjú azonban ezekkel a szavakkal fordul hozzájuk: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek” (Mk 16,6-7). Amikor ezeket a szavakat meghallják, az asszonyok nagyon megrémülnek, és senkinek sem mondanak semmit (Mk 16,8).
A kenetvivő asszonyok tehát, akik azért jöttek, hogy megkenjék Jézus testét, üresen találták a sírt. Vagyis, igazából, a sír nem volt teljesen üres. Azt, akit kerestek, nem találták ott, a sír azonban mégsem volt üres, mert egy titokzatos ifjú fogadta őket, aki tudtukra adta a feltámadás hírét (Mk 16,5). Fontos kiemelni, hogy Márk evangéliuma kifejezetten ifjúnak nevezi azt, aki a sírban ül, nem pedig angyalnak. Máté evangéliumában viszont a sírban nem egy ifjú van, hanem egy angyal, aki leszállt a mennyből, elhengerítette a követ a sír bejáratától, és a sírban ült (Mt 28,2). Lukács evangéliumában a sírban az asszonyokhoz se nem ifjú, se nem angyal, hanem két férfiú lép oda (Lk 24,4), János viszont arról ír, hogy Mária a sírban két angyalt látott (Jn 20,12). Függetlenül attól, hogy hogyan keletkezett ez a különbség az egyes elbeszélések között, fontos, hogy Márk evangélista kifejezetten és egyértelműen ifjúról ír, holott, ha úgy látta volna jónak, írhatott volna angyalt is, ahogy egyébként evangéliumában többször is említést tesz angyalokról.
Ez nem véletlen mozzanat, hanem mély jelentéssel bíró üzenet, amelyet Márk evangélista beleszőtt elbeszélésébe. Egész pontosan, Márk kétszer is említést tesz evangéliumában egy ismeretlen ifjúról. Ez az ifjú mindkét esetben úgy bukkan fel, mint titokzatos személy. Első alkalommal egy különös jelenetben, a 14. fejezet 51-52. verseiben, amikor Krisztus elfogatásakor a tanítványok között általános zavarodottság lett úrrá: „mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak” (Mk 14,50). Majd Márk arról ír, hogy „követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén; őt is megragadták, de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült” (Mk 14,51-52). Ez a jelenet egyedülálló az evangéliumi hagyományban, és kizárólag Márknál szerepel. Pontosabban, ha a jelenetet összevetjük a sírban megjelenő ifjú jelenetével, jelentős hasonlóságokat találunk a szóhasználatban és a motívumokban. Mindez Márk evangélista szándékos és egyedi megközelítésére utal, aki a két részlet párhuzamba állításával láthatóan egy mélyebb üzenetet szeretett volna közölni annál, mintsem, hogy csak leírja az események egymásutániságát.
Úgy tűnik, hogy az ifjú története, aki követi Krisztust, amikor elfogják, illetve az ifjú története az üres sírban, egy gondolati egységet alkot. A hasonlóság lényege, hogy mindketten névtelenek, és Márk mindkettőt ifjúnak nevezi. Mindkét esetben különleges figyelmet kap az öltözetük: az első ifjú mezítelen testét egy ing takarја, а második pedig fehér ruhát visel. Márk evangéliumának egész görög szövege csak ezen a két helyen használja a περιβεβλημένος (perivevliménosz) igét, ami arra utal, hogy a két ifjú története között összefüggés van, és érdemes mélyebbre ásni, hogy felszínre hozzuk a szövegek értelmét.
A szereplők öltözetének mindenképpen megvan a maga szimbolikája: „a mezítelen testet borító ing” a szenvedések kezdetét jelképezi, amikor az ifjúnak el kellett futnia, míg a „fehér ruha” a feltámadás örömteli hírét, amelyet az ifjú közöl az asszonyokkal. Ez a két pillanat mintha azt az állapotot mutatná be, amelyben az újonnan megtért, illetve a keresztségre váró hívő van. Míg az első ifjú, aki hétköznapi inget visel, megpróbálja követni a szenvedő Krisztust, ám a római katonák meghiúsítják ezt a szándékát, ezért ruháját hátrahagyva menekülnie kell, addig a másik ifjú gesztusai, akit ünnepélyes fehér ruhában látunk a sírban, nem mutatnak sietséget, és nyugodtan ül attól a helytől jobbra, ahová Jézust fektették.
Egyértelmű a keresztségi szimbolika: az ifjú az újonnan kereszténnyé lett hívőt jelképezi, akinek útja Krisztus követésével kezdődik, a Megváltó szenvedéseivel kapcsolatos kísértésekkel és a külső fenyegetés szülte félelem megélésével folytatódik, hordozza a lét bizonytalansága mezítelenségének nyomát, amelyet csupán egy szál „ing” takar, hogy aztán eljusson a Krisztus feltámadásában való biztos és szilárd hitig.
Az egyház őskeresztény korban alkalmazott gyakorlatában a hitjelöltek a keresztelőmedencéig a legtöbbször hétköznapi ruhában voltak, majd mezítelenül merültek alá a keresztvízbe (ami Jézus halálát jelképezi), hogy aztán a medencéből kilépve, fehér ruhát öltsenek magukra (ami pedig Jézus feltámadását). Így tehát a Márk evangéliumában megjelenő történetben az ifjú, aki elfut Krisztus szenvedésének kezdetén, annak a valakinek az agóniáját jeleníti meg, aki eldönti, hogy megkeresztelkedik, de rögtön szembe találja magát a keresztúttal, amelyen követnie kell Jézust, míg a sírban jobb oldalt ülő ifjú annak a valakinek a jelképe, aki tudatában Isten hatalmas cselekedetének, Krisztus feltámadásának, melyben való részvételre, ő is meghívást kapott. Ezzel tehát a hír, amelyet az ifjú közöl az asszonyokkal, „menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek” (Mk 16,7), valójában minden olvasónak azt üzeni, hogy térjen vissza Galileába, vagyis Márk evangéliumi elbeszélésének világába, hogy ott újra találkozzon Krisztussal, illetve mindazzal, amit tett és tanított, ezúttal azonban az Úr feltámadásának fényében. Krisztus követése Galileától, a kereszthalálon át, az ő feltámadásáig, mindazok útja, akik úgy döntenek, hogy nyomába szegődnek, ami a keresztségben is megmutatkozik, amely szintén egy út, e világban jelenlévő szenvedésektől és bizonytalanságától Krisztus feltámadásának dicsőségéig és magasztosságáig.
Márk evangéliumának elbeszélése a két ifjúról (Mk 14,51-52, illetve 16,5) úgy épül fel, mint egy korakeresztény húsvéti katekézis. Ennek a katekézisnek kettős a célja: egyrészt, hogy leírja az újonnan megtért hívő útját, felvázolva annak állomásait – a bátor követéstől a megingásig és menekülésig, majd Krisztus feltámadásának nyugodt ünnepléséig, a létezés mezítelenségének rettenetétől az Úr dicsőségének fehér ruhájáig (vö. Mk 9,3). Másrészt, hogy arra buzdítsa a keresztényeket, hogy újra olvassák el Márk evangéliumát, hiszen a történet érdemileg őket is érinti, mint olyan, amelyben mindig találhatnak tanulságot keresztény életük számára. Ez tehát olyan elbeszélés, amelyben újra és újra rátalálunk az Úrra, és tanúi leszünk az ő kereszthalála és feltámadása dicsőségének.
