A Szentháromság ünnepe, amelyet az ortodox hagyományban Pünkösdnek is nevezünk, az üdvtörténet egyik legmélyebb és legjelentősebb eseménye. Ha Krisztus születése a megtestesült Isten Fiának kinyilatkoztatása, ha a Feltámadás a halál feletti győzelem, akkor Pünkösd a Szentháromság titkának végső feltárulása és az Egyház történelmi életének kezdete.
Pünkösd nem csupán egy múltbeli esemény emlékezete. Az Egyház állandó valósága. A Szentlélek nem úgy jött el, hogy aztán eltávozzon; Ő az Egyházban marad, megszenteli azt, és Krisztus Testévé teszi a századokon át. Ezért a Pünkösd ünnepe úgy is értelmezhető, mint Isten jelenlétének ünnepe a világban.
János evangéliumában Krisztus többször is megígéri a Vigasztaló eljövetelét:
„Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, Ő tesz majd bizonyságot rólam” (Jn 15,26).
Krisztus műve nem teljes a Szentlélek eljövetele nélkül. Nagy Szent Atanáz hangsúlyozza, hogy a Fiú emberré lett, hogy az ember befogadhassa Isten Lelkét és az isteni természet részesévé válhasson.
Ebben az értelemben Pünkösd nem különül el a Feltámadástól, hanem az üdvösség művének folytatása. A feltámadt Krisztus elküldi a Szentlelket, aki az Atyától származik. Amit Krisztus saját Testében végbevitt, azt a Szentlélek most az Egyház testében valósítja meg.
Lyoni Szent Iréneusz a Fiút és a Lelket „az Atya két kezének” nevezi. A Fiú által nyilatkozik ki az Atya, a Lélek által pedig az ember képessé válik e kinyilatkoztatás befogadására.
Az Ószövetség Istent, mint egyetlent nyilatkoztatja ki. Az Újszövetség feltárja, hogy ez az egy Isten három Személy közösségeként létezik.
A Jordánnál jelenik meg először világosan a Szentháromság mindhárom Személye: a Fiú megkeresztelkedik, az Atya tanúságot tesz a mennyből, a Szentlélek pedig galamb alakjában száll alá.
Ám csak Pünkösdkor válik ez a titok az Egyház életévé. Nüsszai Szent Gergely írja, hogy az isteni kinyilatkoztatás fokozatosan történt: az Atya világosan az Ószövetségben nyilatkoztatott ki, a Fiú az Újszövetségben, a Szentlélek pedig Krisztus mennybemenetele után.
Ezért Pünkösd a Szentháromság kinyilatkoztatásának ünnepe.
Isten nem magányos abszolútum. Isten örök szeretet. Az Atya öröktől fogva szüli a Fiút, és öröktől fogva bocsátja ki a Szentlelket. Magában az isteni létben tökéletes szeretetközösség létezik.
Ezért a kereszténység nem egy elvont istenbe vetett hit, hanem hit a Szentháromságban.
Az Apostolok Cselekedetei a Szentlélek eljövetelét szélzúgás és tüzes nyelvek által írja le:
„És kettős tüzes nyelvek jelentek meg előttük, és leszálltak mindegyikükre” (ApCsel 2,3).
Ez a tűz nem anyagi tűz. Nem pusztít, hanem beteljesít és tökéletessé tesz.
Nüsszai Szent Gergely hangsúlyozza, hogy az isteni tűz olyan erő, amely megtisztítja az emberi természetet a bűntől. Ugyanez a tűz égett az égő, de el nem hamvadó csipkebokorban, amelyet Mózes látott. Megvilágosít, de nem pusztít el.
Az ortodox aszketikus hagyományban a kegyelmet gyakran a szív tüzeként írják le. Új Teológus Szent Simeon a Szentlélek világosságáról beszél, amely beragyogja az egész embert, és egész lényét Isten templomává alakítja.
Pünkösd a bábeli torony eseményének ellentéte. Bábelben az emberi gőg a nyelvek összezavarodásához vezetett. Pünkösdkor a különböző népek ugyanazt az igazságot hallják saját nyelvükön.
Aranyszájú Szent János rámutat arra, hogy a Szentlélek nem megszünteti a népek különbözőségét, hanem a hit egységévé alakítja azt.
Az Egyház egysége nem puszta egyformaság. Nem a személyiség eltörlése. Éppen ellenkezőleg: minden személy megismételhetetlen marad, mégis mindnyájan eggyé válnak Krisztusban. Ez a Szentháromság alapelve: egység a különbözőségben.
Ezért nevezik a Szentatyák Pünkösdöt az Egyház születésnapjának.
Az Egyház nem emberek szervezeteként jött létre, akik ugyanazokat az eszméket vallják. Az Egyház a Szentlélek alászállása által született meg.
Az Egyház azért létezik, mert a Szentlélek a sokakat Krisztus egy Testévé gyűjti össze. Az Egyház nem szociológiai kategória, hanem eucharisztikus közösség.
Minden liturgikus összegyülekezés új Pünkösd.
Amikor a pap a Szentlelket hívja, hogy szálljon alá az Adományokra és a hívekre, ugyanaz az esemény valósul meg, amely Jeruzsálemben történt.
Ezért az ortodox ekléziológia nem érthető meg Pünkösd nélkül.
A Szentlélek alászállásának legmélyebb célja az ember megistenülése.
Nagy Szent Vazul tanítása szerint a Szentlélek az, aki által az ember visszatér Istenhez. Megvilágosítja az értelmet, megszenteli a szívet és az embert az isteni élet részesévé teszi.
Palamasz Szent Gergely tanítja, hogy az ember nem válik részesévé Isten lényegének, mert az megközelíthetetlen, hanem Isten teremtetlen energiáinak részesévé válik, és ezáltal részese lesz az örök életnek.
Ez a lelki élet valódi értelme.
A keresztény ember nem csupán arra hivatott, hogy erkölcsileg jobb emberré váljon. Arra kapott meghívást, hogy „kegyelemből istenné” legyen.
Ezért Pünkösd nemcsak az Egyház ünnepe, hanem az emberi hivatás ünnepe is.
Pál apostol írja:
„Ahol pedig az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17).
A szabadság, amelyet a Lélek ad, nem politikai vagy pszichológiai kategória. Ez a bűntől, a félelemtől és a haláltól való szabadság.
A Lélek nélkül az ember önmagába zárva marad. A Lélekkel betöltött ember képessé válik a szeretetre.
Hitvalló Szent Maximosz tanítása szerint az igazi szabadság annak képessége, hogy az ember összhangban éljen saját természetével, amelyet Isten a vele való közösségre teremtett.
Ezért Pünkösd az ember megszabadítása a magánytól és visszatérése az igazi élethez.
A Szentháromság ünnepe Isten kinyilatkoztatásának csúcspontja és az Egyház életének kezdete. Benne tárul fel, hogy Isten a szeretet közössége, hogy az ember e közösségben való részesedésre teremtetett, és hogy az üdvösség a Szentlélekben való élet által valósul meg.
Pünkösd arra emlékeztet bennünket, hogy a kereszténység nem ideológia, nem erkölcsi rendszer és nem filozófiai iskola. A kereszténység élet a Szentháromságban.
A Szentlélek ma is alászáll az Egyházra, összegyűjti a szétszórtakat, megvilágosítja az értelmeket, megszenteli a szíveket, és a teremtett világot annak végső átváltozása felé vezeti Isten Országában.
Ezért ismétli az Egyház szüntelenül az ősi imádságot:
„Mennyei Király, Vigasztaló, az Igazság Lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindent betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennyfolttól, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket.”
Knežević Varnava, protosyncellus
