2026. augusztus 29-én, szombaton, a mohácsi csata ötszázadik évfordulója alkalmából Őeminenciája Lukiján budai érsek és metropolita a szentendrei székesegyházban megemlékező istentiszteletet végzett Bakics Pál, a későbbi szerb despota, valamint a mohácsi csatában részt vevő szerb főurak és katonák, továbbá a mohácsi csatatéren elesett valamennyi keresztény harcos emlékére.
II. Lajos magyar király seregében a magyarok és más keresztény népek fiai mellett szerbek is harcoltak, akik e nagy történelmi megpróbáltatás idején a magyar katonákkal vállvetve védelmezték földjüket, hitüket és a keresztény Európát.
A jelentős jubileum alkalmából Lukiján metropolita külön levelet intézett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökéhez és tagjaihoz, akik Mohácson részt vesznek a csata ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett állami és egyházi megemlékezéssorozat központi egyházi eseményén.
Levelében Őeminenciája hangsúlyozta a szerb és a magyar nép mély történelmi összefonódását, Mohács jelentőségét a tágabb keresztény és európai történelmi emlékezetben, valamint a mai keresztények felelősségét Európa lelki alapjainak megőrzésében.
Lukiján metropolita levelét teljes terjedelmében közöljük:
A MAGYAR KATOLIKUS PÜSPÖKI KONFERENCIÁNAK
Excellenciás Székely János püspök úrnak,
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének,
valamint az Excellenciás Püspök Uraknak
A mohácsi csata ötszázadik évfordulója alkalmából
Eminenciás Bíboros Úr!
Excellenciás Érsek és Püspök Urak!
A mohácsi csata ötszázadik évfordulója alkalmából – azon történelmi események egyikére emlékezve, amelyekben egy nép története egész Európa sorsával érintkezik – a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye nevében és a magam nevében mély tisztelettel, imádságos megemlékezéssel és őszinte testvéri közelséggel fordulok Önökhöz, a magyarországi Római Katolikus Egyház főpásztoraihoz.
A szerb nép saját történelmi tapasztalatából érti Mohács jelentőségét. Az 1389. évi rigómezei csata már megmutatta annak a történelmi megrázkódtatásnak a léptékét, amely a következő évszázadok során Délkelet- és Közép-Európát egyaránt elérte. A Rigómezőtől Szendrőn, Galambócon, Nándorfehérváron, valamint a szerémségi és dunai végvárakon át Mohácsig vezető út egyetlen nagy történelmi térséget rajzol elénk, amelyben népek, államok és keresztény közösségek sorsa újra és újra érintkezett és összefonódott. Ezért számunkra is érthető annak a helynek a mélysége, amelyet Mohács a magyar történelmi emlékezetben elfoglal.
Vannak történelmi események, amelyek értelmét nem meríti ki a katonai kimenetel leírása. Az idő múlásával kérdéssé válnak, amelyet a történelem az utódok lelkiismeretéhez intéz. Mohács ezek közé tartozik. Egy királyság és egy nép tragédiáját látjuk benne, ugyanakkor az akkori keresztény Európa drámáját is, amely mind világosabban érzékelte, hogy a politikai határok kérdése mögött egy mélyebb kérdés húzódik: annak a szellemi és kulturális világnak a sorsa, amely évszázadok során a keresztény hit alapjain formálódott.
Európa ezt az alakját a bibliai Kinyilatkoztatás, a görög gondolkodás Logoszra irányuló keresése, valamint a római jog- és rendérzék hosszú találkozásában nyerte el. E találkozásból érlelődött meg az a meggyőződés, hogy a világnak értelemmel felfogható rendje van, hogy az igazság megelőzi az emberi akaratot, és hogy az emberi méltóság forrása magasabban áll minden földi hatalomnál. A keresztény hagyomány ennek adta meg legmélyebb antropológiai mértékét: az ember Isten képmására teremtetett, szabadsággal és felelősséggel felruházott személy, aki arra hivatott, hogy életét Istenhez, embertársához és az örökkévalósághoz való viszonyában formálja.
Éppen ezért az olyan nagy történelmi megrázkódtatások, mint Mohács, mindig többet érintettek földnél és határoknál. A városokért, otthonokért és a politikai rendért érzett aggodalomban jelen volt a hit, a hagyomány, az életforma és egy egész szellemi világ megőrzésének tudata is. A magyarok és a szerbek történelmi tapasztalata ezen a ponton is találkozott.
A mohácsi csatatéren a magyar nemesség, a katonák és az egyházi főméltóságok mellett más keresztény népek fiai is jelen voltak. A csatában részt vevő szerb főurak és katonák között különleges hely illeti Bakics Pál szerb kenézt, a későbbi szerb despotát, a Magyar Királyságban élő szerbség XVI. századi történetének egyik legjelentősebb alakját. Jelenléte a mohácsi mezőn annak tanúbizonysága, hogy a nagy történelmi megpróbáltatás órájában a magyar és a szerb nép sorsa ugyanabban, a veszély, a felelősség és a hűség által meghatározott történelmi térben találkozott.
Különös tisztelettel emlékezünk II. Lajos királyra és Bakics Pál kenézre, a későbbi szerb despotára, az egyházi pásztorokra, főurakra, katonákra és mindazokra, akiknek életét magával ragadták e sorsfordító idők eseményei. Sorsukban a történelem kilép a puszta évszámok rendjéből, és emberi drámává válik, amelyben feltárulnak a politikai hatalom korlátai, a földi rendek törékenysége és az ember maradandó igénye egy olyan értelemre, amely túlmutat a mulandóságon.
Az Egyház számára az emlékezet mély lelki jelentéssel bír. A múltat Isten színe előtt fogadja be, s ezáltal megszabadítja az idealizálástól és a gyűlölettől egyaránt. Az emlékezés az igazság cselekedetévé válik: hálává az áldozatért, imádságos odafordulássá a szenvedők felé, alázattá a történelem összetettsége előtt és felelősséggé azok iránt, akik utánunk következnek. Így válhat a múlt a lelki érettség iskolájává, olyan hellyé, ahol az ember megtanul különbséget tenni a múlandó és a maradandó, az emberek előtti siker és az Isten előtti felelősség között.
Öt évszázaddal Mohács után Európa kérdése ismét nagy súllyal áll előttünk.
Európa határai ma nem érthetők meg pusztán földrajzi, politikai vagy gazdasági kategóriákban. Európa szellemi és történelmi valóság is, amelyet az a felismerés formált, hogy az értelem nyitott lehet az igazságra, hogy a szabadság méltósága a felelősségben érik meg, hogy az emberi jogok feltételezik az emberről szóló igazságot, és hogy a hatalom saját erkölcsi mértékét nem teremtheti meg önmagából.
Ha ez az alap elhalványul a közös tudatban, az intézmények megmaradhatnak, miközben belső értelmük lassan kiüresedik. A szabadság ilyenkor mérce nélkül marad, az értelem a mérhetőre és a hasznosra szűkül, az ember pedig mind könnyebben úgy tekint önmagára, mint olyan lényre, akinek identitása és értéke kizárólag saját akaratától függ. Ebben korunk egyik nagy lelki kérdését ismerjük fel.
Mohács ötszázadik évfordulója ezért arra is hív bennünket, hogy komoly figyelemmel forduljunk az európai civilizáció forrásai felé.
Az Európáért viselt felelősség korunkban mindenekelőtt az emberről szóló igazság őrzését jelenti.
Olyan kultúrát kíván, amelyben az életet ajándékként fogadják, a szabadság a felelősségben érik meg, az értelem nyitva marad az igazság és Isten kérdése előtt, a család, a lelkiismeret, az irgalmasság és a szolidaritás élő valóságok maradnak, az emberi méltóság pedig nem függ hasznosságtól, hatalomtól, egészségtől, származástól vagy mások akaratától.
Korunk lelki kérdéseivel szembesülve az ortodox és a római katolikus keresztényeket egyaránt felelősség terheli, hogy az európai ember előtt tanúságot tegyenek a személy méltóságáról, az élet szentségéről, a család jelentőségéről, a lelkiismeret szabadságáról és minden olyan hatalom korlátairól, amely önmagát kívánná a jó és az igazság mértékévé tenni.
A közöttünk fennálló teológiai különbségeket teljes komolyságukban kell látnunk, minden elhallgatás és kisebbítés nélkül. Éppen az igazsághoz való komoly viszony teszi lehetővé, hogy abban is, amiben egymás mellett cselekedhetünk, tiszteletünk őszinte, szavunk pedig hiteles legyen.
Az ortodox keresztény tapasztalatban az igazság és a szeretet elválaszthatatlan, mert mindkettő Krisztusban találja meg mértékét. A szeretettől megfosztott igazság könnyen emberi szigorrá válik, az igazságtól elszakított szeretet pedig elveszíti azt az erőt, amely az embert önmagán túlra vezetheti. Az igazság és a szeretet e belső egységéből fakad minden ember iránti tiszteletünk, valamint készségünk a találkozásra mindabban, ami a békét, az emberi személy méltóságát és a népek javát szolgálhatja.
Ebben az értelemben a szerb és a magyar nép történelmi közelsége különleges értéket hordoz. Népeink az évszázadok során súlyos megpróbáltatásokat és a kölcsönös eltávolodás időszakait is megismerték, ugyanakkor közös térben éltek, ugyanazokban a városokban, ugyanazokon a határvidékeken és ugyanazon történelmi törések közepette találkoztak. Ma az a felelősség bízatott ránk, hogy ezt a történelmet éretten fogadjuk, és mindazt kibontsuk belőle, ami a békét, a kölcsönös tiszteletet és Közép- és Délkelet-Európa keresztény arculatának megőrzését szolgálhatja – annak a térségnek a javát, amely évszázadokon át népeink közös otthona volt.
A hit szemével szemlélt történelem túlmutat az emberi győzelmek és vereségek zárt körén. Az emberi szabadság és az isteni Gondviselés tere, amelyben minden nemzedék olyasmit kap örökségül, amit nem maga teremtett, és amiért a maga módján számot kell adnia.
Mohács különösen is emlékeztet minden emberi nagyság törékenységére. Királyságok, hadseregek és politikai rendek, bármilyen maradandónak tűnjenek is egy adott pillanatban, az elmúlás törvénye alatt állnak. A keresztény hit ezt a mulandóságot az örökkévalóság fényében szemléli. Az ember végső igazsága túlmutat történelmi sikerén és kudarcán, győzelmén és vereségén, hatalmán és dicsőségén. Végső mértéke Isten előtt van, Aki ismeri az ember szívét, és Aki előtt egyetlen áldozat, egyetlen hűség és egyetlen szenvedés sem merül feledésbe.
Ezért ötszáz évvel a mohácsi csata után imádságos lélekkel emlékezünk mindazokra, akik e történelmi megpróbáltatás részesei és áldozatai voltak, tisztelettel adózva áldozatuk előtt, és annak tudatában, hogy mai szabadságunk is abból a történelemből nőtt ki, amelyet az előttünk járó nemzedékek formáltak.
Imádkozunk azért, hogy Mohács emlékezete a magyar nép számára a történelmi öntudat, a méltóság és a bölcsesség forrása maradjon.
Imádkozunk azért is, hogy Magyarország, Szerbia, valamint Közép- és Délkelet-Európa valamennyi népe jövőjét annak tudatában építse, hogy e térség kultúráját és emberképét évszázadokon át mély keresztény gyökerek formálták.
Segítsen bennünket Mohács ötszázadik évfordulója abban, hogy a történelemben többet lássunk annál, ami elmúlt: felhívást arra, hogy felelősen fogadjuk mindazt, ami ránk bízatott, és olyan Európát adjunk tovább a következő nemzedékeknek, amely képes megőrizni szabadságát, mert ismeri annak értelmét; tisztelni az embert, mert ismeri méltóságát; és építeni a békét, mert emlékszik elvesztésének árára.
Őszinte tisztelettel és testvéri megbecsüléssel, imádságos jókívánságainkat küldve a magyar nép békéjéért, javáért és áldásáért, valamint Közép- és Délkelet-Európa valamennyi népéért – e térségért, amely évszázadokon át találkozásaink, megpróbáltatásaink, életünk és reményünk színtere volt,
budai érsek és metropolita
† Pantelic Lukiján
