A Budai Egyházmegye 1694 és 1914 között

© Szerző: Knežević Varnava protosyncellus

A nagy szerb vándorlás és az egyházi élet átszervezése

Az 1683-ban kezdődött nagy osztrák–török háború mélyreható politikai, demográfiai és egyházi változásokat idézett elő a Balkán és a Magyar Királyság tágabb térségében. A császári hadsereg déli előrenyomulásának idején III. Arsenije Čarnojević szerb pátriárka, a magyar történetírásban Csernovics Arzén, 1689 novemberében elhagyta Ipeket, és Nikšićbe vonult. Miközben a pátriárka távol volt Ipektől, Enea Silvio Piccolomini tábornok a Habsburg-hadsereggel egészen Koszovóig nyomult előre, és felszólította a szerbeket, hogy csatlakozzanak az Oszmán Birodalom elleni háborúhoz. Csernovics Arzén Prizrenben találkozott Piccolominivel, ahol megállapodás született a szerb nép és a császári hadsereg együttműködéséről. Piccolomini röviddel ezután meghalt, a hadi helyzet megváltozása és az oszmán erők újbóli előrenyomulása pedig rendkívül nehéz helyzetbe hozta azt a lakosságot, amely támogatta a Habsburg-hadjáratot.

Csernovics Arzén pátriárka 1690 elején a nép nagy tömegével észak felé indult, és tavasszal Belgrádba érkezett. Mivel az oszmán hadsereg egyre közeledett a városhoz, a szerbek további helyzetének rendezése halaszthatatlanná vált. Belgrádban egyházi-nemzeti gyűlést hívtak össze, amelyen püspökök, papok, szerzetesek és a Száva, illetve a Duna mindkét oldaláról érkezett világi elöljárók vettek részt. A gyűlés úgy határozott, hogy a Habsburg-uralkodótól olyan biztosítékokat kérnek, amelyek garantálják az ortodox hit, az egyházi szervezet, a nemzeti önkormányzat és a pátriárka joghatóságának megőrzését. A bécsi udvarral folytatandó tárgyalásokra Diakovics Ézsaiás (Isaija Đaković) borosjenői püspököt jelölték ki, aki a gyűlés küldötteként a szerb hierarchia és a nép követeléseit vitte magával.

1690. Lipót 1690. augusztus 21-én kiváltságlevelet adott ki, amelyben a fennhatósága alatt élő szerbek számára jelentős egyházi jogokat ismert el és garantált. A privilégium elismerte jogukat arra, hogy saját népükből és nyelvükből érsekük legyen, aki püspököket szentelhet, rendezheti a papság és a szerzetesség szolgálatát, gondoskodhat a monostorokról és a parókiákról, templomokat emeltethet, valamint lelki joghatóságot gyakorolhat az ortodox nép fölött.[1]

Ezt az okiratot nem szabad egy új szerb egyházi szervezet megalapításaként értelmezni. A Szerb Ortodox Egyház, élén az ipeki pátriárkával, már saját kánoni renddel és hierarchiával rendelkezett. Lipót privilégiuma a Habsburg Monarchia jogrendjén belül ismerte el és garantálta annak az Egyháznak a jogait, amely főpásztorával, püspökeivel, papságával és híveivel együtt érkezett az új területre.

A szerb lakosság több irányban és különböző csoportokban haladt észak felé. Magukkal vitték a szentek ereklyéit, köztük Szent Lázár fejedelem és a szent Brankovicsok ereklyéit, továbbá liturgikus könyveket, ikonokat, egyházi értékeket és a lelki, illetve kulturális élet más emlékeit. Gyalogosan, szekereken és hajókon érkeztek Budára, Szentendrére és a Magyar Királyság más településeire. A nagy szerb vándorlás azonban nem a szerb jelenlét kezdetét jelentette ezen a területen. A pátriárka és az újonnan érkezett nép már létező szerb településeket, parókiákat, monostorokat és régi egyházmegyei területeket talált, amelyek egyházi élete évszázadokra visszamenően nyomon követhető.

Ez volt a helyzet a Budai Egyházmegyével is. Csernovics Arzén pátriárka egy régi és működő egyházmegyei területet talált, amelynek főpásztori széke azonban ekkor betöltetlen volt. Viktor budai metropolita utolsó biztos említése 1684-ből származik, abból az időből, amikor a nagy háborús események már a Magyar Királyság területét is elérték. A folyamatos hadműveletek és a jelentős politikai változások miatt a budai főpásztori szék szabályos betöltése gyakorlatilag lehetetlenné vált. Ilyen körülmények között a pátriárka, mint a Szerb Egyház legfőbb kánoni tekintélye, közvetlenül átvette a betöltetlen Budai Egyházmegye fölötti gondoskodást is. A mai egyházi-közigazgatási terminológiában ez a helyzet leginkább az egyházmegye pátriárkai adminisztrációjának felelne meg.

A nagy szerb vándorlás után Szentendre rendkívüli jelentőségre tett szert a Budai Egyházmegye életében. Az egyházmegyei élet súlypontja és a főpásztorok tartózkodási helye fokozatosan Budáról Szentendrére helyeződött át, miközben a régi budai főpásztori cím fennmaradt. Szentendre a Szávától és a Dunától északra élő szerb nép egyik legfontosabb központjává vált, nemcsak egyházi, hanem kulturális, oktatási és művészeti szempontból is. Itt gyűlt össze a pátriárka, számos főpásztor, pap, szerzetes, kereskedő, kézműves és nagyszámú szerb lakosság; a következő évtizedekben pedig a város a szerb barokk egyházi és kulturális élet egyik legfontosabb központjává fejlődött.

Az új politikai és demográfiai körülmények az egyházmegyei szervezet átrendezését is szükségessé tették. Amikor világossá vált, hogy a Balkán erőviszonyai nem állnak rövid időn belül vissza a háború előtti állapotba, és hogy a szerb nép jelentős részének Habsburg-területeken való tartózkodása nem átmeneti, Csernovics Arzén pátriárka hozzálátott az egyházi élet rendszeres újjászervezéséhez.

E folyamat során két párhuzamos, de egymással nem azonos szintet kell megkülönböztetni: a Szerb Egyház kánoni és tényleges berendezkedését, valamint ennek a Habsburg-hatalom általi államjogi elismerését. Az Egyház nem várt császári okiratra ahhoz, hogy főpásztorokat válasszon és püspökké szenteljen, illetve egyházmegyéit rendezze; a császári hatalom utólag erősítette meg ezeket a döntéseket a Monarchia jogrendjében.

Ebben az összefüggésben kell értelmezni I. Lipót 1695. március 4-én kiadott harmadik privilégiumát is. Ez államjogilag megerősítette azt az egyházmegyei átszervezést, amelyet Csernovics Arzén pátriárka a szerb főpásztorokkal együtt már az előző években megkezdett és jelentős mértékben végre is hajtott. Megerősítették a főpásztorok személyét és azt az egyházmegyei szervezetet, amelynek az új politikai viszonyok között biztosítania kellett az ortodox nép rendezett egyházi életét.[2]

Az egyházmegyei szervezet 1693 és 1695 között

Az átszervezés keretében a Habsburg Monarchia területén a következő szerb ortodox egyházmegyei területek jelennek meg:

• Budai–székesfehérvári Egyházmegye — Jeftimije Popović püspök;
• Borosjenői–temesvári Egyházmegye — Diakovics Ézsaiás püspök;
• Egri–nagyváradi Egyházmegye — Jefrem Banjanin püspök;
• Károlyvárosi–zrinopoli Egyházmegye — előbb Stefan Metohijac, majd Atanasije Ljubojević;
• Szegedi–bácskai Egyházmegye — Jeftimije Drobnjak püspök;
• Mohácsi–szigetvári Egyházmegye — Jefrem Janković püspök;
• Verseci–karánsebesi Egyházmegye — Spiridon Štibica püspök.

Szerémséget és Szlavóniát a pátriárka közvetlen főpásztori területeként, azaz archidioecesisaként jelölték ki. Az „archidioecesis” kifejezést ebben az összefüggésben nem a későbbi nyugati egyházi terminológia értelmében kell felfogni, hanem mint a pátriárka közvetlen főpásztori igazgatása alatt álló területet.

Ebben a fényben kell szemlélni Stefan Metohijac püspök helyzetét is, akit a források szerémségi, illetve Fruška gora-i püspökként említenek. Mivel Szerémséget nem a pátriárka közvetlen igazgatásától független, önálló egyházmegyének szánták, Stefan Metohijac helyzete funkcióját tekintve leginkább annak felelt meg, amit a mai egyházi terminológia a pátriárka vikárius püspökének nevez. A Károlyvárosi–zrinopoli Egyházmegye élére rövidesen az újonnan érkezett Atanasije Ljubojević dabari–boszniai metropolitát állították.

A mai Magyarország területén ekkor a Budai–székesfehérvári, Mohácsi–szigetvári, Egri–nagyváradi, Szegedi–bácskai és Borosjenői–temesvári Egyházmegye működött, illetve területe részben ide is kiterjedt. Az Egri–nagyváradi Egyházmegye kivételével, amely közvetlenebbül a nagy szerb vándorlás után kialakult új körülményekhez kapcsolódott, a többi egyházmegyei területnek megvoltak a gyökerei a korábbi szerb egyházi szervezetben. Ez ismét azt mutatja, hogy a XVII. század kilencvenes éveinek átszervezése nem egyházi struktúra létrehozását jelentette egy üres térben, hanem a régebbi egyházmegyei hagyományok új államhatárokhoz és demográfiai viszonyokhoz való alkalmazását.

Különösen jelentős a Budai Egyházmegye esete. Amikor Csernovics Arzén pátriárka Jeftimije Popovićot budai főpásztorrá választotta, eredetileg a Grábóc monostort szánta székhelyéül. A monostor ekkorra már régi és tekintélyes szerzetesi központ volt, amely szorosan kapcsolódott a Budai Egyházmegye történetéhez. Ettől a tervtől azonban elálltak, és már 1694 elején Székesfehérvár jelenik meg püspöki székhelyként. Ez a változás nem tekinthető rendkívülinek, ha figyelembe vesszük a nagy szerb vándorlás utáni első évek bizonytalanságát, a lakosság területi elhelyezkedését és azt az igényt, hogy a főpásztori központ minél közelebb legyen a parókiák és a hívek nagyobb részéhez.

Az a tény, hogy Jeftimije Popović és a többi újonnan megválasztott püspök nevét 1694. június 28-án már megerősítésre a császár elé terjesztették, azt mutatja, hogy az egyházi újjászervezés addigra jelentős mértékben már megvalósult. Az 1695-ös császári megerősítés puszta léte nem jelenti azt, hogy az egyházmegyék vagy főpásztoraik csak akkor jöttek létre. Az 1690. augusztusi Lipót-féle privilégium már elismerte a pátriárka és a Szerb Egyház jogát arra, hogy saját főpásztorait megválassza, püspökké szentelje és szolgálatba állítsa. Ezért indokolt az egyházi átszervezést 1693 vége és 1694 első fele közé helyezni, azzal a szükséges fenntartással, hogy valamennyi egyes választás és püspökké szentelés pontos időpontja nem maradt fenn.

Az egyik ilyen püspökszentelésről közvetlen és fontos adattal rendelkezünk. 1694 húsvétján a szentendrei székesegyházban Csernovics Arzén pátriárka Jefrem Jankovićot mohácsi, pécsi, szigetvári, kanizsai és siklósi püspökké szentelte.[4] Ez az esemény, amely csaknem egy évvel az 1695. márciusi császári megerősítés előtt történt, világosan bizonyítja, hogy a Szerb Egyház kánoni élete megelőzte szervezetének állami formalizálását. Az államhatalom elismerhette és jogilag biztosíthatta a főpásztorok egyházi helyzetét, megválasztásuk és püspökké szentelésük azonban az Egyház belső kánoni rendjéhez tartozott.

A kánoni berendezkedés és a tényleges politikai körülmények közötti hasonló viszony figyelhető meg az Egri–nagyváradi Egyházmegye esetében is. Csernovics Arzén pátriárka Jefrem Banjanint jelölte püspökének, és 1694. június 28-án az ő nevét is, a többi főpásztoréval együtt, megerősítésre a császár elé terjesztette. Jefrem azonban nem tudta elfoglalni püspöki székét Egerben. A térségben erős uniós mozgalom működött, amelynek élén De Camillis János József uniált püspök állt, és amely igyekezett megakadályozni az ortodox püspöki hatalom megszilárdulását.

Az Egri Egyházmegye így egy kánonilag létrehozott egyházmegye sajátos példájává vált, amely a politikai és vallási viszonyok következtében nem tudta kiépíteni teljes intézményi struktúráját állandó, rezidenciális főpásztorral. Jefrem Banjanin Csernovics Arzén pátriárka mellett maradt, és segítette őt az általános egyházi ügyek intézésében. 1698-ban unióra lépett, de rövidesen elfordult attól, és visszavonult a Pavlica monostorba, ahol 1719 után hunyt el.[5] Az Egri Egyházmegyét 1713-ban a Bácskai Egyházmegyéhez csatolták. Az azonban, hogy az egyházmegye nem tudott tartósan saját főpásztort meghonosítani Egerben, nem jelentette az ottani ortodox egyházi élet megszűnését. Az egri szerbek idővel jelentős parókiát és egyházközséget hoztak létre, amelyek az önálló egyházmegyei szervezet megszűnése után is tovább éltek.

Eger példája különösen világosan mutatja, miért nem lehet ennek az időszaknak az egyháztörténetét kizárólag állami dokumentumokon és formálisan létrehozott közigazgatási kereteken keresztül szemlélni. Az egyházmegye, a parókia és az egyházközség az egyházi szervezet különböző szintjeihez tartoznak. Még ott is, ahol a politikai viszonyok nem tették lehetővé, hogy a rezidenciális főpásztor elfoglalja székét, a parókiai és liturgikus élet fennmaradhatott. Másfelől egy egyházmegyéről szóló állami okirat megléte önmagában nem jelentette azt, hogy annak zavartalan működéséhez minden feltétel adott volt. A kánoni rend, az Egyház tényleges élete és az államhatalom előtti jogi helyzete közötti különbség a Habsburg Monarchiában élő Szerb Egyház történetének egyik alapvető sajátossága.

Csernovics Arzén pátriárka a nagy szerb vándorlás után is folytatta pátriárkai szolgálatát annak tágabb kánoni értelmében. Tevékenysége nem korlátozódott csupán a Magyar Királyságba költözött népre. A Dunaszekcsőn 1700-ban megtartott egyházi-nemzeti gyűlésen, Savatije zahumlje–hercegovinai, Jeftimije budai, Stefan szerémségi, Jeftimije bácskai, Diakovics Ézsaiás borosjenői, Spiridon verseci és Gerasim zvorniki főpásztor jelenlétében a pátriárka Danilo Petrovićot montenegrói metropolitává szentelte. Ennek a püspökszentelésnek különleges jelentősége van, mert azt mutatja, hogy Csernovics Arzén sem önmagát, sem szolgálatát nem korlátozta a Habsburg Monarchia ortodox szerbjeinek vezetésére, hanem továbbra is ipeki pátriárkaként működött, és főpásztori hatalmat gyakorolt a Szerb Egyház tágabb kánoni terében.

A pátriárka ugyanakkor szüntelen küzdelmet folytatott a szerb nép privilégiumainak és egyházi önkormányzatának megőrzéséért a bécsi udvar előtt. Ez a küzdelem életének utolsó éveit is meghatározta. Csernovics Arzén 1706. október 27-én Bécsben hunyt el. Holttestét a Krusedol monostorba vitték, ahol eltemették. Halálával nemcsak a Habsburg Monarchiában élő szerbek új lelki vezetőjének megválasztása vált kérdésessé, hanem ennél jóval összetettebb probléma is megnyílt: az ottani szerb hierarchia jövőbeli kánoni helyzetének kérdése.

Csernovics Arzén halálától a Krusedoli Metropóliáig

Csernovics Arzén életében a Szávától és a Dunától északra élő szerb egyházi szervezetnek az ősi ipeki trónnal való egysége magának a pátriárkának a személyében is megtestesült. Halála után ez a kapcsolat már nem támaszkodhatott kizárólag egyetlen főpásztor személyére, hanem világosabb intézményi és kánoni formát kellett kapnia. Utódlásának kérdése ezért nem egyszerűen egy megüresedett tisztség betöltését jelentette: annak módjától, ahogyan ezt a kérdést megoldják, a Szerb Egyház Habsburg Monarchián belüli jövőbeli berendezkedése is függött.

A kérdés rendezésében különösen aktív szerepet játszott Diakovics Ézsaiás borosjenői–temesvári püspök, tapasztalt főpásztor és diplomata, aki már hosszú évek óta a Szerb Egyház legfontosabb ügyeit intézte a bécsi udvarral való kapcsolatokban. A főpásztorok között nem volt teljes egyetértés abban, miként kellene rendezni az Egyház jövőbeli helyzetét. Ézsaiás egy új pátriárka megválasztásának és a Habsburg Monarchiában élő szerb hierarchia erőteljesebb önálló megszervezésének lehetőségét képviselte. Ezzel szemben a főpásztorok másik csoportja, Stefan Metohijac szerémségi püspök vezetésével, egy olyan önkormányzattal rendelkező metropólia megszervezését tartotta helyesnek, amely belső ügyeiben széles körű szabadságot élvezne, ugyanakkor kánoni egységben maradna az Ipeki Patriarchátussal.

Stefan Metohijac ebben az időszakban különleges helyzetben volt. Csernovics Arzén pátriárka még életében rábízta a pátriárkai trón őrzését, a pátriárka halála után pedig Stefan olyan feladatokat látott el, amelyek természetüknél fogva egy megüresedett egyházi központ ideiglenes adminisztrációjának feleltek meg. Éppen a köréje csoportosuló főpásztorok hangsúlyozták, hogy az új politikai határok nem szükségszerűen jelentik a Szerb Egyház kánoni egységének megszakadását.

A kérdést tovább bonyolította, hogy az Ipeki Patriarchátus Csernovics Arzén távozása után is tovább működött az Oszmán Birodalomban. 1693-ban I. Kalinik pátriárka került az ipeki trónra, olyan körülmények között, amelyek a szerb klérus és hívek egy részében bizalmatlanságot keltettek.[6] Trónra kerülésének összetett körülményeitől függetlenül a további fejlődés szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy az Ipeki Patriarchátus mint egyházi intézmény nem szűnt meg. A Habsburg Monarchia területén élő szerb főpásztoroknak ezért nemcsak a bécsi udvarhoz fűződő viszonyukat, hanem az ipeki pátriárkai trónhoz fűződő kánoni kapcsolatukat is rendezniük kellett.

A Krusedol monostorban 1708. január 6-án megtartott egyházi-nemzeti gyűlésen az az álláspont kerekedett felül, hogy a Habsburg Monarchia szerb hierarchiáját önkormányzattal rendelkező metropóliai területként kell megszervezni, anélkül azonban, hogy megszakadna kánoni egysége az Ipeki Patriarchátussal. Ezáltal elkerülték egy különálló, autokefál hierarchia létrehozását a Szávától és a Dunától északra, miközben olyan szervezet jött létre, amely képes volt belső ügyeit önállóan intézni és az Egyház jogait a Habsburg-hatóságok előtt képviselni.

Az első metropolitává egyhangúlag Diakovics Ézsaiást választották. Megválasztása természetesnek tekinthető, tekintettel az Egyház legfontosabb egyházi és politikai ügyeiben végzett hosszú szolgálatára. Ézsaiás idegen nyelveket beszélt, nagy tapasztalattal rendelkezett az állami hatóságokkal folytatott tárgyalásokban, és csaknem két évtizeden át a Szerb Egyház egyik legfontosabb képviselője volt a Béccsel fenntartott kapcsolatokban.

Metropolitai szolgálatának kezdetén az egyházi-nemzeti gyűlés előtt hűségesküt tett az Ortodox Egyháznak, a császárnak és az ipeki pátriárkának. Ez a hármas kötelezettség jól tükrözi az új metropóliai terület összetett helyzetét: államjogi szempontból a Habsburg Monarchiában létezett, belső ügyeiben jelentős önkormányzatot élvezett, kánoni szempontból azonban egységben maradt az Ipeki Patriarchátussal.

A metropolita közvetlen főpásztori területeként Szerémséget és az Eszéki-mezőt jelölték ki. Az újonnan megszervezett területet a zsinati választás helyéről és első lelki központjáról Krusedoli Metropóliának nevezték. Ez nem jelentett új autokefál Egyházat, hanem a Szerb Ortodox Egyház és az Ipeki Patriarchátus kánoni egységén belül önkormányzattal rendelkező metropóliai terület volt.

E viszony rendezésében a tágabb ortodox hierarchiának is fontos szerepe volt. A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Szinódusának ajánlása alapján megállapodás született arról, hogy az ipeki pátriárka még a választógyűlés előtt küldjön megerősítő okiratot, amelyet a metropolita megválasztása után annak nevével lehet kitölteni. Ez a megoldás azt a törekvést mutatja, hogy a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti politikai határok és a megnehezült kapcsolattartás ellenére is megőrizzék a világos kánoni folytonosságot és az ipeki trónhoz fűződő kapcsolatot.

Megválasztása után Ézsaiás metropolita Karlócán telepedett le, amely már ekkor egyre inkább a Habsburg Monarchiában élő Szerb Egyház természetes közigazgatási és politikai központjává vált. Karlócán 1708. május 15-én tartották meg az újonnan megszervezett metropóliai terület püspöki szinódusának első rendes ülését is.

Ézsaiás metropolitai szolgálata azonban igen rövid volt. 1708. július 20-án Bécsben hunyt el, olyan körülmények között, amelyeket a történetírás mindmáig nem tisztázott teljesen. Holttestét Bécsből Sofronije Podgoričanin pakráci–szlavóniai püspök kísérte haza, akit később utódjául választottak.

A Krusedoli Metropóliától a Karlócai Metropóliáig

Ézsaiás halála után az új metropolita kérdését ismét úgy kellett rendezni, hogy egyszerre vegyék figyelembe az egyházi választást, az ipeki pátriárkához fűződő viszonyt és a Habsburg Monarchia államjogi körülményeit. A Krusedolban 1710. április 23-án megtartott gyűlésen Sofronije Podgoričanint választották új metropolitává.

Különösen fontos eseményre került sor már ugyanezen év május 18-án, a Temesvár melletti Német faluban, ahol Sofronije metropolita és I. Kalinik ipeki pátriárka találkozott. Kalinik ekkor okiratot adott Sofronijének, amelyben kánonilag megerősítette megválasztását, és rendezte a Krusedoli Metropólia helyzetét az ipeki trónhoz képest.[7]

Ezt az okiratot nem úgy kell értelmezni, mintha a Metropólia addig „nem lett volna kánoni”, és csak ekkor kapott volna utólagos kánoni elismerést. A Krusedoli Metropólia a Szerb Egyház főpásztorainak zsinati eljárásával, a kánoni folytonosság megőrzése mellett jött létre. Kalinik okirata ezt a helyzetet tovább erősítette, és világosabban meghatározta az új metropóliai központ és az Ipeki Patriarchátus viszonyát.

A Metropólia belső ügyeiben széles körű önkormányzatot kapott, Sofronije Podgoričanint pedig az ipeki pátriárka exarchájává és helytartójává nyilvánították. Ez a cím igen világosan megmutatja a két egyházi terület kapcsolatának természetét. A Habsburg Monarchiában működő metropolita nem volt egy új autokefál Egyház független feje, ugyanakkor nem is egyszerű, Ipekből közvetlenül irányított egyházmegyei főpásztor volt. A pátriárka exarchájaként széles jogkörrel rendelkezett arra, hogy a különleges politikai körülmények között igazgassa a Szávától és a Dunától északra fekvő szerb egyházmegyéket, miközben az ipeki trónnal való kánoni egység fennmaradt.

Ebben a formában fokozatosan kialakult a Metropólia sajátos helyzete, amely a Szerb Ortodox Egyház Habsburg Monarchián belüli egész későbbi történetére jellemzővé vált. Egyfelől ott voltak a császári privilégiumok és az az államjogi keret, amely az ortodox szerbek helyzetét szabályozta a Habsburg-hatalom alatt; másfelől fennállt a Szerb Egyház saját kánoni rendje és az Ipeki Patriarchátussal való kapcsolata. E kettősségből alakult ki a XVIII. és XIX. század folyamán a Karlócai Metropólia sajátos intézményi jellege.

A metropóliai központot 1713-ban Krusedolból Karlócára helyezték át. Krusedol továbbra is a Szerb Egyház egyik legfontosabb lelki és emlékezeti központja maradt, Karlóca azonban fekvése, közlekedési kapcsolatai és politikai jelentősége miatt alkalmasabbnak bizonyult a metropolita állandó székhelyéül és a központi egyházi intézmények fejlesztésére. Karlóca metropóliai központként való megszilárdulásával fokozatosan meghonosodott a Karlócai Metropólia elnevezés is.

A székhely áthelyezése nem új egyházi szervezet létrehozását jelentette, hanem a Krusedoli Metropólia folytatását egy új központban. Karlóca a következő évtizedek során a Habsburg Monarchiában élő szerbek egyházi, oktatási, kulturális és politikai életének központjává vált. Itt fejlődtek ki a metropóliai intézmények, itt tartották az egyházi-nemzeti gyűléseket és a főpásztori tanácskozásokat, és fokozatosan itt alakult ki az egyházi és nemzeti önkormányzatnak az az összetett rendszere, amely a Karlócai Metropóliát a szerb nép egyik legfontosabb intézményévé tette.

A Budai Egyházmegye a Karlócai Metropólia egyik legrégebbi és legjelentősebb egyházmegyéje volt. Sajátos helyzete nemcsak mély történelmi hagyományából következett, hanem földrajzi fekvéséből, nagy kiterjedéséből és abból a tényből is, hogy számos régi szerb egyházközséget és kulturális központot foglalt magában a Magyar Királyság területén. A következő időszakban határai tovább formálódtak, különösen a szomszédos egyházmegyei területek sorsával összefüggésben.

E folyamat szempontjából különösen jelentős 1732, amikor Maksim Gavrilović mohácsi–pécsi püspök elhunyt. Halálával megszűnt a Mohácsi–pécsi Egyházmegye önálló fennállása, területét pedig a Budai Egyházmegyéhez csatolták.

Ez a változás jóval nagyobb jelentőséggel bírt két egyházi terület egyszerű közigazgatási egyesítésénél. A Budai Egyházmegye részévé váltak Dél-Magyarország és a Duna-vidék régi szerb parókiái, templomaikkal, egyházközségeikkel és az oszmán korszakig visszanyúló örökségükkel együtt. Ezzel nagyrészt kialakult a Budai Egyházmegye azon területi formája, amely — a későbbi határmódosítások ellenére — a XVIII. és XIX. század folyamán is felismerhető maradt.

Ettől az időtől kezdve a Budai Egyházmegye története egyre világosabban tükröződik főpásztorainak életében és tevékenységében is. Szolgálatuk nem merült ki az Egyházmegye igazgatásában, valamint a liturgikus és parókiai életről való gondoskodásban, hanem magában foglalta az ortodox szerbek jogainak védelmét, az állami hatóságokkal fenntartott kapcsolatokat, az iskolákról és alapítványokról való gondoskodást, templomok építését és megújítását, a szerzetesség, az irodalom és a művészet támogatását, valamint a szerb identitás megőrzését a Magyar Királyságban.

A budai főpásztorok életrajzai ezért egyúttal magának az Egyházmegyének a történeti fejezetei is. Életükön és főpásztori tevékenységükön keresztül nyomon követhetők azok a változások, amelyeken a Budai Egyházmegye a XVIII. és XIX., valamint a XX. század elején keresztülment — a Karlócai Metropólia megszilárdulásától és az egyházi-nemzeti privilégiumok megőrzéséért folytatott küzdelemtől kezdve a felvilágosodás és a nemzeti megújulás korszakán át egészen a XIX. és a XX. század elejének nagy politikai és társadalmi átalakulásaiig.

A budai főpásztori székben különböző származású, műveltségű, lelki tapasztalatú és képességű főpásztorok követték egymást, és mindegyikük saját nyomot hagyott az Egyházmegye életében. Életrajzaik tanúskodnak az egyházmegyei intézmények fejlődéséről, a papság és a szerzetesség helyzetéről, a Karlócai Metropóliához és az államhatalomhoz fűződő viszonyról, a szerb egyházközségekről való gondoskodásról, valamint az oktatás, a kultúra és a művészet fejlődéséről.

Ezért a budai főpásztorok egyéni életútjai a Budai Egyházmegye történetének természetes folytatását jelentik, és a legközvetlenebb tanúságot adják életéről a XVIII. századtól az első világháború kezdetéig.

 

Jegyzetek és irodalom

[1] Јова Адамовић, Привилегије српског народа у Угарској и рад Благовештењског сабора, Загреб, 1902.

[2] Горан Васин, Ненад Нинковић, Историја Будимске епархије, Сремска Митровица, 2018.

[3] Uo.

[4] Jefrem Janković püspök, melléknevén Tetovac, egyes forrásokban tévesen Jeftimije néven szerepel a bécsi udvarnak a püspöki megerősítéséről kiadott oklevelében található névhiba miatt. A Mohácsi Egyházmegyéből való távozásának időpontjára vonatkozóan a szakirodalom eltérő adatokat közöl. Dimitrije Ruvarac szerint 1703-ban hagyta el az egyházmegyét, míg az, hogy az 1700. évi dunaszekcsői gyűlés résztvevői között nem szerepel, arra utal, hogy erre már korábban, 1700/1701 körül sor kerülhetett. Ezt követően Oroszországba távozott, ahol 1708 és 1712 között szuzdali és jurjevi metropolita volt. Сава, епископ шумадијски, Српски јерарси од деветог до двадесетог века, Београд, 1996.

[5] Сава, епископ шумадијски, Српски јерарси од деветог до двадесетог века, Београд, 1996.

[6] Az 1690. évi nagy szerb vándorlás és Csernovics Arzén pátriárka távozása után az Ipeki Patriarchátus az Oszmán Birodalom területén tovább működött. 1693-ban I. Kalinik, görög származású pátriárka került az ipeki trónra. Kinevezésének körülményei és az a tény, hogy a szokásos zsinati választás nélkül foglalta el a trónt, bizalmatlanságot keltettek a szerb klérus és hívek egy részében. Mindazonáltal pátriárkasága alatt folytatódott az Ipeki Patriarchátus intézményi élete az Oszmán Birodalomban. I. Kalinik 1710-ben, Temesvár környékén tartózkodva hunyt el.

[7] Рајко Веселиновић, „Народноцрквена и привилегијска питања Срба у Хабзбуршкој Монархији 1699–1716. године“, Историја српског народа, књ. IV, св. 1, Београд: Српска књижевна задруга, 1986, 39–54.