A Szerb Ortodox Egyház a Magyar Királyság területén 1557 és 1690 között

© Szerző: Knežević Varnava protosyncellus

II. Arsenije szerb pátriárka 1463-ban bekövetkezett halála után, az oszmán uralomnak a szerb földeken való végleges megszilárdulása idején, nehéz és rendezetlen időszak következett a Szerb Egyház életében. A történeti források szűkössége miatt nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a peći szék minden időszakban be volt-e töltve, vagy időnként üresen maradt. A korábbi egyházi szervezet szabályos működése megszakadt, és az egykori szerb egyházi joghatóság egyes területein ilyen körülmények között az Ohridi Érsekség vette át az egyházi gondoskodást.

Új korszak kezdődött 1557-ben, amikor Nagy Szulejmán szultán uralkodása alatt helyreállították a Peći Patriarchátust, és annak trónjára Makarije Sokolović érsek és pátriárka került, a nevezetes Sokolović család tagja és Szokollu Mehmed pasa nagyvezír rokona. A Peći Patriarchátus helyreállításával ismét egységes egyházi szervezet jött létre azon a széles területen, amelyet ortodox szerb lakosság népesített be.

Az Ohridi Érsekséggel és a Konstantinápolyi Patriarchátussal való joghatósági határok rendezése során a helyreállított Szerb Patriarchátus fennhatósága messze nyugat és észak felé terjedt. Az új történelmi körülmények és a szerb lakosság területi terjeszkedése következtében új egyházmegyék is létrejöttek. A Peći Patriarchátus legnagyobb területi kiterjedése idején mintegy negyven egyházmegyét foglalt magában.[1]

Az oszmán hódítások és a XVI. század folyamán a Balkánon szinte megszakítás nélkül zajló hadműveletek újabb népmozgásokat idéztek elő. A szerbek egyre nagyobb számban telepedtek le a Magyar Királyság területén is, leggyakrabban olyan vidékeken, ahol szerb és más szláv lakosság már korábban is jelen volt, valamint azokon a területeken, amelyek egy korábbi korszakban szerb despoták és főurak birtokában álltak. A néppel együtt papok és szerzetesek is érkeztek, a rendezett egyházi élet iránti igény pedig szükségessé tette a parókiák, monostorok és egyházmegyei központok hálózatának bővítését.

A Grábóc monostor és az egyházi joghatóság kérdése

E térség egyháztörténetének egyik legjelentősebb eseménye a Grábóc monostor megalapítása volt Tolna vármegyében. 1585-ben a dalmáciai Dragović monostor szerzetesei, Pajsije igumen vezetésével, Grábócra érkeztek, és ott szerzetesi közösséget alapítottak.

Ennek kapcsán különbséget kell tenni a monostor mint szervezett szerzetesi közösség megalapítása, valamint a monostortemplom és más épületek felépítése között. A szakirodalom egy részében e két folyamat nincs kellő világossággal elkülönítve, ezért a „monostor alapításának” éveként olykor az első templom felépítésének évét adják meg. A grábóci szerzetesi közösség azonban kétséget kizáróan 1585-ben jött létre; templomainak és lakóépületeinek felépítése a monostoregyüttes fejlődéstörténetének külön fejezetét képezi. A Grábóci Krónikára támaszkodó kutatások ugyancsak a dragovići szerzetesek 1585. évi érkezéséről és letelepedéséről tanúskodnak, olyan környezetben, ahol már korábban is élt ortodox szerb lakosság.

Grábóc a XVII. század folyamán a Magyar Királyságban élő ortodox szerbek egyik legjelentősebb lelki központjává fejlődött. Szerzetesi közössége idővel népessé vált, és a monostor testvériségéből a Budai Egyházmegye későbbi főpásztorai is kikerültek. A monostor egyúttal élénk kapcsolatokat tartott fenn a Balkán szerb lelki központjaival és a Szentfölddel.

A Grábóc megalapításának idejéből származó forrásokban nem találjuk olyan budai főpásztor nevét, akinek e terület fölötti közvetlen joghatóságát teljes bizonyossággal megállapíthatnánk. Ennek az adatnak a hiánya önmagában nem elegendő ahhoz, hogy teljes bizonyossággal állítsuk a budai főpásztori szék betöltetlenségét, de ezt a lehetőséget igen valószínűvé teszi.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy e terület a helyreállított Peći Patriarchátus kánoni joghatósága alá tartozott. A későbbi korszakból fennmaradt oszmán források kifejezetten arról tanúskodnak, hogy a budai főpásztort a peći pátriárka levele alapján nevezték ki, ami világosan jelzi a Peći Patriarchátus legfőbb kánoni hatalmát a Budai Egyházmegye fölött.

Ha a budai főpásztori szék a XVI. század végén valóban betöltetlen volt, annak közvetlen kormányzása a szerb pátriárkára hárult, míg egyes főpásztori feladatokat — papszenteléseket, felszenteléseket és a papság, illetve a hívek más szükségleteinek ellátását — a legközelebbi egyházmegyék főpásztorai is végezhették. Ez természetes rendnek tekinthető a nagy távolságok, a gyakori háborúk és a fejletlen közlekedési viszonyok közepette.

E kérdés megértése szempontjából különösen jelentős az Orahovica monostorból származó bejegyzés. Ebben, éppen a grábóci szerzetesi közösség létrejöttének időszakában, kyr Josif pozsegai metropolita és kyr Savatije peći érsek szerepel. A bejegyzés közvetlenül bizonyítja, hogy a Pozsegai Metropólia a Peći Patriarchátus egyházmegyei rendszeréhez tartozott, és egyúttal a peći szék legfőbb egyházi hatalmáról is tanúskodik ezen a tágabb területen.

Ezért nem zárható ki annak lehetősége, hogy budai főpásztor hiányában a Grábóc alapításának területe is a Peći Patriarchátus akkori elöljárójának, Savatije Sokolović érseknek a közvetlen gondoskodása alatt állt. Ugyanakkor teljesen lehetséges, hogy a szomszédos Josif pozsegai metropolita szükség esetén egyes főpásztori szolgálatokat ezen a területen is ellátott. Arra azonban jelenleg nincs közvetlen forrásbeli bizonyíték, hogy a Budai Egyházmegye teljes igazgatását hivatalosan rábízták volna.

A Pozsegai és a Szeged–Bácskai Egyházmegye

A Pozsegai Egyházmegye a későbbi Budai Egyházmegye területének közvetlen szomszédságában fekvő egyik legjelentősebb szerb egyházi terület volt. Legkorábbi biztos említését az Orahovica monostor egyik kéziratos könyvének bejegyzése őrizte meg, amelyben Josif pozsegai metropolita szerepel. A korszerű kutatások szerint ez az egyházmegye a Peći Patriarchátus helyreállítását követő szélesebb egyházszervezeti újjászervezés során alakult ki, és közvetlenül annak egyházmegyei rendszeréhez tartozott.

1590-től a források Vasilije pozsegai metropolitát említik, aki 1595-ben a szomszédos, Habsburg-uralom alatt álló Felső-Szlavóniába távozott, ahol a Varasdi Főkapitányság területén élő ortodox szerbek első főpásztora lett.

Pozsega mellett a Magyar Királyság területének egyházi élete szempontjából fontos volt a Bácskai Egyházmegye is, amelynek székhelye Szegeden volt, és amely a forrásokban Szegedi, illetve Szeged–Bácskai Egyházmegye néven is szerepel. Földrajzi helyzete miatt nem hagyható figyelmen kívül annak lehetősége, hogy főpásztorai — különösen a szomszédos püspöki székek betöltetlensége idején — a tágabb budai térség egyházi életében is bizonyos szerepet játszottak.

E korszak ismert szegedi és bácskai főpásztorai között említik Filipet 1526 előtt, Savát 1526 után, Zaharijét 1555–1556-ban, majd Mardarijét vagy Makarijét, Simeont 1579 előtt, továbbá Georgijét, Szeged városának és Bácska vidékének metropolitáját 1578–1581 között, Mardarije szegedi metropolitát 1603–1609 között, később pedig Mihailo bácskai metropolitát 1651-ben és Georgije püspököt 1667-ben. Mardarije után, a XVII. század elejétől az egyházmegye székhelye már nem kapcsolódott tartósan Szegedhez.

A Szerb Patriarchátus, bár helyreállították, oszmán uralom alatt, nagy távolságok és gyakori háborús zavarok közepette működött. Emiatt az egyházmegyei hálózat nem szemlélhető teljesen merev, változatlan határokkal rendelkező rendszerként. Egy-egy főpásztori szék megüresedésekor az egyházmegye közvetlen igazgatását maga a pátriárka is átvehette, vagy a gondozást valamely szomszédos főpásztorra bízhatta. A budai térség ilyen értelemben a peći székhez, ugyanakkor a szomszédos Pozsegai, Szeged–Bácskai, Mohácsi és más egyházmegyékhez is kapcsolódott.

A XVI. században ortodox templom épült a székesfehérvári Rácvárosban is. A templom egy 1601-ből származó rézmetszeten is látható, 1664-ben pedig Evlia Cselebi is megemlíti. Ismeretes, hogy 1600 körül Jovan pap, később pedig Teodor pap szolgált benne.

A Budai Egyházmegye a XVII. században

A budai főpásztorokra vonatkozó megbízhatóbb és nagyobb számú források a XVII. század közepétől jelennek meg. Különleges hely illeti meg I. Sevastijan budai metropolitát, akiről az oszmán források feljegyzik, hogy 1640-ben egyházmegyéje berátjának megszerzésekor peşkeşt fizetett.[4]

1643 közepén I. Sevastijant elmozdították a budai főpásztori székből. Pajsije Janjevac pátriárka javaslatára utódjául II. Sevastijant nevezték ki, akinek szultáni berátot állítottak ki. A szakirodalom egy része felvetette annak lehetőségét, hogy I. Sevastijan ezt követően a temesvári főpásztori székre került, a rendelkezésre álló adatok azonban nem teszik lehetővé későbbi működésének minden részletre kiterjedő, végleges tisztázását.

Az oszmán uralom alatt szolgáló szerb főpásztorok kronológiájának vizsgálatakor bizonyos óvatosság szükséges. Kinevezésük éveit gyakran az oszmán udvari adminisztráció defterei alapján rekonstruálják, amelyekben a peşkeş megfizetését és a berát kiadását jegyezték fel. Az oszmán fiskális és közigazgatási források azonban nem jelentik a Szerb Egyház kánoni életének teljes körű nyilvántartását. Ismerünk olyan főpásztorokat, akiknek létezése és működése szerb és más források alapján jól dokumentált, annak ellenére, hogy hozzájuk kapcsolódó berátról nem maradt fenn megfelelő feljegyzés.

Ilyen példát jelent Hadži Ilarion belgrádi és szerémségi metropolita, akinek tevékenységéről több tanúságtétel maradt fenn, különösen a kultúra és a művészet területéről. Ezért a budai főpásztorok nevének hiánya az 1640 előtti fennmaradt oszmán nyilvántartásokból önmagában nem bizonyítja, hogy ne léteztek volna. Mindenekelőtt a fennmaradt forrásanyag korlátozottságát mutatja.

A mai Magyarország területén ebben az időszakban több szerb ortodox egyházmegyei terület létezett, amelyek kiterjedése és önállósága a XVII. század folyamán változott.

A szerb források csak ritkán említik a Szolnoki Egyházmegyét, amely a Szolnoki szandzsák területén feküdt. Ismeretes egy név szerint nem azonosított szolnoki püspök, aki Szerb Kovinban, vagyis Ráckevén is szolgált. A rendelkezésre álló adatok alapján a Szolnoki Egyházmegye önálló egyházi területként nem állt fenn hosszú ideig, és 1640 körül már a Szegedi Egyházmegyéhez kapcsolódott.[5]

A Duna déli vidékein mohácsi, szigetvári és pécsi egyházmegyei területek léteztek, amelyek egymáshoz való viszonya a XVII. század első felében változó volt.

A mai Magyarország keleti részén létezett a Gyulai Egyházmegye is, Gyula székhellyel. Története szorosan összefonódott a Lippai Egyházmegyével, amely a Bánság 1552. évi oszmán kézre kerülése után alakult meg. 1652-ben külön gyulai püspökként Danilót említik, előtte pedig Visarion lippai és gyulai metropolita, Melentije lippai metropolita, valamint Sofronije lippai és gyulai metropolita neve szerepel a forrásokban.[6] A későbbi források szűkössége nem teszi lehetővé jogállása valamennyi változásának pontos nyomon követését, de ez az egyházi terület idővel az Aradi, majd a Temesvári Egyházmegye keretei közé került.

A Budai és a Mohácsi Egyházmegye viszonya

Külön figyelmet érdemel a Budai és a Mohácsi Egyházmegye egymáshoz való viszonya. Az oszmán források szerint Mohács, Szekszárd és Komárom egy bizonyos időszakban különálló egyházi területet alkotott. Az 1640 és 1655 közötti szerb egyházi főméltóságokra vonatkozó adatokat tartalmazó defter Makszimot Komárom, Szekszárd és Mohács területének metropolitájaként említi.[8]

A szakirodalomban gyakran szerepel az az állítás, hogy 1643-ban, II. Sevastijan idején a Mohácsi Egyházmegyét a Budai Egyházmegyéhez csatolták. Az oszmán udvari vallásügyi hivatal egyik adata azonban azt mutatja, hogy II. Sevastijan abban az évben 1 200 akcsét fizetett a Budai Egyházmegye után, és külön 800 akcsét a Mohácsi Egyházmegyéért.

A két egyházmegye és a két külön peşkeş elkülönített nyilvántartása más értelmezést is lehetővé tesz: nem feltétlenül végleges kánoni egyesítés történt, hanem egyetlen főpásztorra bízták két egyházmegyei terület igazgatását. A mai egyházi-közigazgatási terminológiában ez a viszony leginkább egy betöltetlen egyházmegye adminisztrációjának felelne meg.

Nem szabad ugyanakkor szem elől téveszteni, hogy az oszmán közigazgatási terminológia és a Szerb Egyház kánoni szervezete nem minden esetben volt azonos. Az oszmán adminisztráció mindenekelőtt a főpásztor állami elismeréséhez és az illetékek beszedéséhez kapcsolódó kötelezettségeket tartotta nyilván, miközben a tényleges kánoni viszonyok összetettebbek is lehettek.

1. Sevastijan budai leváltásának és a Mohácsi Egyházmegyében bekövetkezett változásoknak az időbeli egybeesése nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy ekkor a mohácsi főpásztori székben is változás következett be. Különösen érdekes, hogy Komárom egy időszakban ugyanahhoz az egyházi területhez tartozott, mint Mohács és Szekszárd, noha az oszmán államhatártól északra feküdt. Ez világosan mutatja, hogy az egyházi határok túlnyúlhattak a politikai és katonai határokon, amelyek a XVII. században különösen változékonyak voltak.

A különálló Mohácsi Egyházmegye létezése a század második felében ismét nyomon követhető. Sava Vuković püspök megemlíti Josif mohácsi püspököt, aki a Krušedoli pomjanikban Kiril budai metropolitával egy időben, vagyis 1669 után szerepel.[2]

Egy önálló mohácsi főpásztor újbóli megjelenése amellett szól, hogy Buda és Mohács 1643. évi kapcsolata nem feltétlenül jelentette az egyik egyházmegye végleges beolvasztását a másikba. Valószínűbb, hogy a Mohácsi Egyházmegye betöltetlensége idején a budai főpásztor ideiglenesen annak igazgatását is ellátta, majd amikor a körülmények ezt lehetővé tették, a mohácsi széket ismét betöltötték.

Grábóc mint a Budai Egyházmegye lelki központja

A XVII. század folyamán a Grábóc monostor különleges szerepet játszott a Budai Egyházmegye fejlődésében.

A Grábóci Krónika, amelyet ma a Budai Egyházmegye Könyvtárának és Levéltárának kéziratgyűjteménye őriz, feljegyzi, hogy Vasilije igumen idején, aki 1649 és 1664 között vezette a monostort, a grábóci testvériségből került ki a két későbbi budai főpásztor, Simeon és Viktor.

Simeon metropolita 1649-től szerepel a budai főpásztori székben, Viktor pedig 1660-tól dokumentálható biztosan főpásztorként. A budai főpásztorok XVII. század második felére vonatkozó kronológiája a források alapján nem minden részletében egyszerű, és bizonyos átfedéseket mutat. Viktor említései között megjelenik Kiril metropolita is, aki a Szent Hegyen tette le szerzetesi fogadalmát, és ismert szónok volt. Budai főpásztorként a XVII. század hatvanas éveinek második felében szerepel, és 1679. december 10-én hunyt el. Halála után Viktor ismét budai metropolitaként jelenik meg a forrásokban; utolsó biztos említése 1684-ből származik.

Viktor főpásztori működése az egyházmegye északi területein is nyomon követhető. 1665. november 21-én felszentelte a komáromi ortodox templomot, 1668-ban pedig ugyanennek a parókiának a kánoni látogatását is feljegyezték. Az 1680. évi szentelési könyvben saját kezűleg megörökítette a budai egyházközségben tett rendes kánoni látogatását is.

Ezek az adatok azt mutatják, hogy a XVII. század második felében a Budai Egyházmegyének már világosabban kialakult egyházközségi hálózata és rendszeres főpásztori élete volt a déli Duna-vidéktől egészen Komáromig.

Grábóc ugyanakkor nemcsak szerzetesi, hanem az Egyházmegye fontos személyi és szellemi központjává is vált. A XVII. század közepén testvérisége népes volt, és tagjai közül későbbi főpásztorok, papok és a Szerb Egyház más jelentős személyiségei kerültek ki.

A monostor ugyanakkor osztozott e bizonytalan határvidék sorsában. 1667-ben súlyosan kifosztották, az igument és több szerzetest pedig meggyilkoltak. Újabb pusztítás érte 1684-ben, a kiterjedt háborús összecsapások és az oszmán csapatok visszavonulása idején. Ezért 1684-et nem Grábóc első pusztulásának, hanem a XVII. században a monostort ért több súlyos csapás egyikének kell tekinteni.

A nagy török háború és a régi rend megszakadása

A nagy török háború, amelyet nagy bécsi háborúként, illetve a Szent Liga háborújaként is ismerünk, 1683-ban kezdődött és az 1699. évi karlócai békéig tartott. Bécs 1683. évi sikertelen oszmán ostroma után a hadműveletek fokozatosan kiterjedtek a Magyar Királyság, Szlavónia és a Balkán egész térségére.

1684-ben létrejött a Szent Liga, a Habsburg és szövetséges hadseregek pedig megkezdték az Oszmán Birodalom rendszeres visszaszorítását Közép-Európából. A hadműveletek a Budai Egyházmegye területét is érintették, és jelentősen megzavarták az addigi egyházi életet.

Különösen jelentős esemény volt Buda 1686. szeptember 2-i visszafoglalása, amely véget vetett a város csaknem másfél évszázados oszmán uralmának. Pécset ugyancsak 1686-ban foglalták vissza, míg Belgrád 1688-ban került a császári hadsereg kezére.

Ilyen háborús körülmények között az egyházmegyei főpásztori székek rendszeres betöltése rendkívül nehézzé vált. Viktor metropolita 1684. évi utolsó említése után nem rendelkezünk megbízható adattal a Budai Egyházmegye új rendes főpásztoráról egészen azokig a nagy változásokig, amelyeket a szerbek vándorlása hozott.

A háború nemcsak az államhatárokat változtatta meg, hanem azokat a körülményeket is, amelyek között a Peći Patriarchátus működött. Az addig az Oszmán Birodalomhoz tartozó nagy területek a Habsburg Monarchia uralma alá kerültek, a peći pátriárka és a szerb hierarchia pedig arra kényszerült, hogy helyzetét az új politikai viszonyok között más alapokon rendezze.

Csernojevics Arzén pátriárka és a nagy szerb vándorlás

1690-ben Csernojevics Arzén, vagyis III. Arsenije Čarnojević pátriárka a szerb nép nagy tömegével a Magyar Királyság területére vonult. A betelepülők jelentős része Szentendrén és környékén, Budán, Pomázon, Budakalászon és Csobánkán, valamint a Magyar Királyság számos más településén telepedett le.

Csernojevics Arzén pátriárka érkezése a Budai Egyházmegye szempontjából is rendkívüli jelentőséggel bírt. Olyan területen, ahol ekkor nem ismerünk rendes egyházmegyei főpásztort, a pátriárka mint a Szerb Egyház feje és legfőbb kánoni tekintély közvetlenül irányította az egyházi ügyeket.

Ehhez nem szükséges olyan forrást keresni, amely Csernojevics Arzént kifejezetten a „Budai Egyházmegye adminisztrátorának” nevezné, hiszen ez modern egyházi-közigazgatási terminológia. Közvetlen jelenléte és a pátriárkai hatalom gyakorlása egy betöltetlen főpásztori szék területén lényegét tekintve annak felel meg, amit ma egy egyházmegye pátriárkai adminisztrációjának nevezünk.

Néhány évvel később, 1694. június 28-án, Csernojevics Arzén pátriárka Jeftimije Popovićot javasolta budai és székesfehérvári püspöknek, akinek székhelyéül a Grábóc monostort jelölte ki. Ez tovább erősíti annak bizonyítékát, hogy a pátriárka közvetlen szerepet játszott az egyházmegyei életnek a nagy szerb vándorlás utáni újjászervezésében.

Az 1690. évi vándorlás tehát nem a szerb ortodox jelenlét kezdetét jelentette a Magyar Királyságban, hiszen ez a jelenlét évszázadokkal régebbi volt. Nagyszámú új lakosság érkezését jelentette, és egyben megteremtette a feltételeket a már meglévő szerb egyházi közösségek újraszervezéséhez.

Ettől kezdve fokozatosan megindult a korábbi egyházmegyei területek átrendezése, vagyis arondációja, valamint azoknak az új politikai és demográfiai viszonyokhoz való alkalmazása.

Főpásztorok és egyházmegyei területek

A források szűkössége és egyenetlensége miatt a XVII. század egyes főpásztorainak kronológiája nem minden esetben állapítható meg teljes pontossággal. Különösen szem előtt kell tartani, hogy a forrásokban való említés éve nem feltétlenül esik egybe a megválasztás, a püspökké szentelés vagy a szolgálat megszűnésének pontos évével.

A nagy szerb vándorlást megelőző időszakból a következő főpásztorok ismertek:

• I. Sevastijan budai metropolita — 1643-ig;
• II. Sevastijan budai metropolita — 1643-tól; 1662-ben a Rakovac monostorban hunyt el;
• Simeon budai metropolita — 1649 és 1664 között szerepel a forrásokban;
• Viktor budai metropolita — 1660-tól említik; utolsó ismert említése 1684-ből való;
• Kiril budai metropolita — a XVII. század hatvanas éveinek második felében szerepel; 1679-ben hunyt el;
• Csernojevics Arzén pátriárka — 1690. évi magyarországi megérkezése után közvetlenül gyakorolta a legfőbb egyházi igazgatást a betöltetlen Budai Egyházmegye területén is;
• Makszim mohácsi metropolita — 1640–1643 körül szerepel;
• Josif mohácsi püspök — 1669 után szerepel;
• Ilarion szigetvár–pécsi püspök — 1640 körül szerepel;
• Danilo gyulai püspök — 1652-ben szerepel.

A Budai Egyházmegye történeti folytonossága szempontjából figyelembe kell venni Sava budai érsek jóval korábbi, XV. századi említését is, amely arra utal, hogy szerb főpásztori szervezet már a Peći Patriarchátus 1557. évi helyreállítása előtt is létezett ezen a területen.

Mindez azt mutatja, hogy a Peći Patriarchátus helyreállításától a nagy szerb vándorlásig terjedő időszakban a Magyar Királyság területén fejlett, bár a háborúk és a változó politikai körülmények következtében gyakran átalakuló szerb ortodox egyházmegyei, parókiai és monostori rendszer létezett.

A Budai Egyházmegye nem az 1690. évi nagy szerb vándorlással jött létre. Korábbi fennállását és egyházi működését főpásztorok, parókiák, monostorok, kéziratok és oszmán közigazgatási források egyaránt tanúsítják.

Ebben a rendszerben különleges hely illeti meg a Grábóc monostort, amely az 1585-ben megalapított szerzetesi közösségből a Magyar Királyságban élő szerbek egyik legjelentősebb lelki központjává és a későbbi budai főpásztorok egyik fontos nevelőhelyévé fejlődött. A nagy szerb vándorlás a már meglévő szerb lakossághoz nagyszámú új betelepülőt kapcsolt, és új korszak kezdetét jelentette a Budai Egyházmegye életében — azt a korszakot, amelyben egyházi szervezete fokozatosan a Habsburg Monarchia keretei között nyerte el új formáját.

Jegyzetek és irodalom

[1] Радмила Тричковић, „Српска црква средином XVII века“, Глас САНУ, 320, Одељење историјских наука 2, Београд, 1980, 61–164.

[2] Сава, епископ шумадијски, Српски јерарси од деветог до двадесетог века, Београд–Подгорица–Крагујевац, 1996.

[3] Горан Васин, Ненад Нинковић, Историја Будимске епархије, Сремска Митровица, 2018.

[4] Antal Molnár, „Szerb ortodox egyházszervezet a hódolt Magyarországon“, in: Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete, szerk. Csáki Tamás – Golub Xénia, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 2019, 32–63.

[5] Антал Молнар, Српска православна црква на западном крају Османског царства, у: На граници хришћанске Европе – Поглавља из хиљадугодишњег мађарско-српског суживота, Нови Сад, 2020.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Сава, епископ шумадијски, Српски јерарси од деветог до двадесетог века, Београд–Подгорица–Крагујевац, 1996.