A Szerb Ortodox Egyház autokefáliája 1219-ben és az egyházi joghatóság kérdése a középkori Magyar Királyságban

© Szerző: Knežević Varnava protosyncellus

A keresztény Egyház fennállásának első évtizedeiben Jeruzsálemben megtartott Apostoli Zsinattól egészen napjainkig az Egyház mint Krisztus Teste szüntelenül terjedt és növekedett, s a különböző történelmi körülmények között külső szervezeti formái is változtak, miközben lényegét tekintve mindvégig megmaradt annak a mennyei és földi közösségnek, amelynek feje maga Krisztus. Az államhatárok, nyelvek, kultúrák és politikai rendszerek történelmi változásai hatással voltak az Egyház látható szervezetére, de nem változtatták meg annak alapvető természetét, amely a hit, a Szent Titkok és az eucharisztikus élet egységén nyugszik.

Az Egyház zsinati jellege a Szent Liturgiában, az egyházi élet középpontjában nyilvánul meg a legteljesebben. A liturgikus rend egyben az elsőség elvéről is tanúskodik: az első és a sokak, valamint a sokak és az első közötti kapcsolatról, anélkül, hogy ez megszüntetné az egyes helyi egyházak zsinati jellegét és teljességét. Ez a rend tükröződik az Ortodox Egyház tágabb kánoni és szervezeti felépítésében is.

A püspök mint a helyi Egyház elöljárója és Krisztus jelenlétének képmása az eucharisztikus közösségben, annak liturgikus, lelkipásztori és kánoni életének élén áll. Egyházmegyéjének határait és a többi főpásztorhoz fűződő viszonyát az Egyház zsinati és kánoni rendje határozza meg. Főpásztori szolgálatát a parókiákon a presbiterek útján gyakorolja, akik az ő áldásával és vele kánoni egységben szolgálnak, míg a diakónusok a püspököt és a papságot segítik a liturgikus és az egyházi élet más területein. A püspök, a papság, a diakónusok és a hívő nép nem egymástól elkülönült részek, hanem egyetlen eucharisztikus közösséget alkotnak, amely Krisztusban a helyi Egyház.

A helyi ortodox Egyházak nagy családját a hitben, a dogmatikai tanításban, a Szent Titkokban és a kánoni hagyományban való egység jellemzi, ugyanakkor nyelvi, kulturális, történelmi tapasztalataik és belső szervezetük tekintetében különböznek egymástól. Több parókia alkot egy egyházmegyét, több egyházmegye pedig, amelyet ugyanaz a kánoni és zsinati rend kapcsol össze, tágabb egyházi egységet képez. Ennek jogállása különböző lehet: az autonóm berendezkedéstől, amely széles körű belső önkormányzatot jelent egy másik autokefál Egyháztól való meghatározott kánoni függés mellett, egészen a teljes autokefáliáig.

Az autokefália lényege mindenekelőtt abban áll, hogy egy helyi Egyház saját zsinati szervei által választja meg főpásztorát és püspökeit, valamint önállóan irányítja belső kánoni életét, anélkül, hogy választásait egy másik helyi Egyház főpásztorának kellene megerősítenie. Ehhez a jogálláshoz történelmileg az egyházi önállóság más jogai és ismérvei is kapcsolódtak, az autokefália azonban nem szűkíthető le egyetlen közigazgatási kiváltságra. Egy helyi Egyház érettségét fejezi ki arra, hogy zsinati életét saját hierarchiája által rendezze, miközben a hit teljes egységében marad a többi ortodox Egyházzal.

A szerb egyházi önállóság lelki és intézményi előfeltételei

A Szerb Ortodox Egyház több mint nyolc évszázada autokefál helyi Egyházként él. Az 1219-ben elnyert önállósága nem váratlanul jött létre, hanem a szerb földek több évtizedes lelki, politikai és egyházi-intézményi fejlődésének eredménye volt a XII. század második felében és a XIII. század elején.

Ebben a folyamatban különleges hely illeti meg a studenicai és a hilandari monostort. Studenica, Stefan Nemanja nagyžupán – szerzetesi nevén Simeon – alapítványa, a szerb föld egyik legfontosabb lelki központjává vált, ahol nemcsak a szerzetesi élet, hanem az új szerb állam tágabb egyházi és dinasztikus eszméi is formálódtak.[1] Studenica mellett más régebbi lelki központok is jelentős szerepet játszottak, köztük a Đurđevi Stupovi monostor és a toplicai Legszentebb Istenszülő temploma.[3]

A szerb szerzetességnek az egyetemes ortodox világba való bekapcsolódásában még nagyobb jelentőségre tett szert Hilandar. Stefan Nemanja, akkor már Simeon szerzetes, valamint fia, Sava szerzetes a XII. század végén helyreállították az elhagyott áthoszi monostort, és a szerb szerzetesség maradandó szellemi központjává tették a Szent Hegyen.[2]

III. Alexiosz Angelosz bizánci császár 1198 júniusában Simeonhoz és Savához intézett aranybullájában Hilandart önkormányzattal rendelkező monostorként adományozta nekik. A szerb szerzetesi jelenlét ezzel szilárd intézményi és jogi keretet kapott a Szent Hegyen. Hilandar olyan hellyé vált, ahol szerzeteseket képeztek, könyveket másoltak, fejlődött a liturgikus hagyomány, és közvetlen kapcsolatok épültek ki az ortodox Kelet legjelentősebb központjaival.

Hilandar önkormányzati jogállását azonban nem szabad azonosítani egy helyi Egyház autokefáliájával. A monostori önkormányzat és az autokefália két különböző kánoni kategória. Hilandar jelentősége a későbbi autokefália szempontjából mindenekelőtt abban rejlett, hogy falai között erős és művelt szerb szerzetesség alakult ki, létrejött egy, a szerbiai közvetlen politikai viszonyoktól független lelki központ, és megszületett a szervezett egyházi élet gyakorlati tapasztalata az egyetemes Ortodoxia keretei között. Ebben az értelemben Studenica és Hilandar jelentette azt a két legfontosabb lelki pillért, amelyre Szent Sava az önálló szerb egyházi szervezetet építette.[4]

A Szerb Egyház autokefáliája 1219-ben

A döntő fordulat 1219-ben következett be. Nikaiában, ahol Konstantinápoly latin elfoglalása után a bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka székelt, Szent Savát I. Theodórosz Laszkarisz császár és I. Mánuel Saranténosz konstantinápolyi pátriárka egyetértésével a szerb és tengermelléki földek első érsekévé szentelték. A Szerb Egyház ezzel autokefál jogállást nyert, valamint jogot arra, hogy belső életét és saját főpásztorainak megválasztását önállóan rendezze.

Az autokefál Szerb Érsekség, amelynek első székhelye a Stefan Prvovenčani király alapította Žiča monostorban volt, a szerb állam azon területeit fogta egybe, amelyek egyházi szempontból addig több különböző központ, mindenekelőtt a Konstantinápolyi Patriarchátus és az Ohridi Érsekség fennhatósága között oszlottak meg. Az egységes szerb érsekség létrejötte ezért nem csupán magasabb egyházi rang megszerzését jelentette, hanem az addigi egyházi élet mélyreható átszervezését is.

Szent Sava közvetlenül felszentelése után hozzálátott az egyházmegyei hálózat rendezéséhez. A már létező püspöki központok – így a raškai, prizreni és lipljani egyházmegyék – mellett új egyházmegyéket is alapított: a zetai, humi, dabari, moravicai, toplicai, budimljai, hvostanói és a žičai, érseki egyházmegyét. Így olyan püspöki központokból álló hálózat jött létre, amely igazodott a szerb állam politikai teréhez, ugyanakkor saját egyházi logikáján és zsinati rendjén alapult.

Žiča az első évtizedekben a legfontosabb érseki központ volt. I. Arsenije Sremac érsek idején, a XIII. század közepén az érseki igazgatás súlypontja fokozatosan Pećbe helyeződött át, amely biztonságosabb és alkalmasabb volt állandó egyházi központnak. Peć idővel a Szerb Érsekség, 1346-tól pedig a Szerb Patriarchátus központjává vált.[5]

Az autokefália ily módon lehetővé tette, hogy a szerb nép első alkalommal egységes és tartós egyházi szervezetet kapjon saját püspöki zsinattal, saját szerzetesi és művelődési központokkal, valamint szláv nyelvű liturgikus élettel. Ennek a történelmi eseménynek a következményei messze túlnyúltak a korabeli szerb állam határain.

Az autokefál Szerb Egyház és a Magyar Királyság ortodox lakossága

Az autokefália 1219-ben történt elnyerése önmagában nem jelentette azt, hogy a Szerb Érsekség ugyanabban a pillanatban formális kánoni joghatóságot kapott volna a szomszédos Magyar Királyság teljes ortodox lakossága felett. A középkorban az egyházi határok nem terjedtek ki automatikusan egy új autokefál Egyház létrejöttével, és tényleges joghatóság fennállását sem lehet történeti bizonyítékok – püspökök, papság, szerzetesi közösségek, templomok és hívő nép – nélkül feltételezni.

A Szerb Egyház autokefáliája azonban teljesen új feltételeket teremtett lelki, kulturális és idővel kánoni befolyásának a szerb állam határaitól északra történő terjedéséhez. A Szerb Érsekség – előbb Žiča, majd Peć központtal – a Magyar Királyság déli területei és a középső Duna-vidék számára a legközelebbi tartósan megszervezett szláv ortodox egyházi központtá vált.

Ennek a földrajzi közelségnek különös jelentőséget adott a középkori Pannon-medence etnikai és kulturális sokszínűsége. E térségben már a magyar állam létrejötte előtt is különböző szláv közösségek éltek, amelyek identitása az évszázadok folyamán nem azonos módon fejlődött. Nem indokolt a Magyar Királyság teljes középkori szláv lakosságát utólag szerbnek minősíteni. Ugyanakkor a XIII–XV. század történelmi folyamatai egyre erőteljesebb jelenlétéről tanúskodnak annak a népességnek, amely a szerb földekről érkezett, és világos szerb politikai, egyházi és kulturális kötődést hozott magával.

E régebbi szláv közösségek és a délről érkező új népesség között erős nyelvi, liturgikus és kulturális rokonság állt fenn. Éppen ez tette lehetővé, hogy egyes térségekben hosszabb történelmi folyamat során kialakuljon vagy megerősödjön a szerb identitás. A Magyar Királyságban élő ortodox szlávok számára a szerb monostorok, szerzetesek és papok ugyanahhoz a szláv liturgikus hagyományhoz tartoztak, ezért lelkileg és nyelvileg is közvetlenül közel álltak hozzájuk.

A Szerb Egyház Szávától és Dunától északra terjedő befolyását ezért nem egyetlen közigazgatási aktusként kell elképzelni, amellyel valamely területet egyszerűen „hozzácsatoltak” volna a Szerb Érsekséghez. Sokkal valószínűbb, hogy hosszú, szerves folyamatról volt szó. Kezdetben helyi ortodox közösségek és szerzetesi központok léteztek; a szerb állam megerősödésével és a Magyar Királysághoz fűződő politikai kapcsolatok fejlődésével egyre nagyobb számban jelent meg szerb nemesség, katonaság, kereskedők, papok és szerzetesek, velük együtt pedig a Szerb Érsekség tényleges lelki befolyása is növekedett.

Éppen ezért a későbbi Budai Egyházmegye kialakulásának megértéséhez különbséget kell tenni a formális kánoni határ és a tényleges egyházi élet között. Elképzelhető, hogy valamely közösség lelkileg és liturgikusan már akkor a legközelebbi ortodox püspök vagy szerzetesi központ felé fordult, amikor helyzetéről a fennmaradt források még nem őriztek teljes körű dokumentációt. A középkor nagy távolságai, változó politikai határai és szűkös írásos forrásanyaga mellett az egyházi valóság nem mindig hagyott maga után olyan közigazgatási nyomot, amilyet ma elvárnánk.

A szakirodalomban ezzel összefüggésben olykor olyan kánoni szabályokra is hivatkoztak, amelyek a határvidékek egyházi gondozásával foglalkoznak, köztük a Karthágói Helyi Zsinat 118. szabályára.[6] Az ilyen szabályok segíthetnek megérteni az ősegyház kánoni gondolkodásmódját, de nem alkalmazhatók mechanikusan annak bizonyítására, hogy minden földrajzilag közelebbi ortodox központ pusztán közelsége folytán joghatóságot szerzett egy szomszédos terület felett. A Szerb Egyház magyarországi jelenlétét ezért mindenekelőtt a tényleges történelmi fejlődés alapján kell vizsgálni.

A Kalkédóni Zsinat 28. kánonja és a határterületek kérdése

Az egyházi központok és a közvetlen határaikon kívül eső területek kapcsolatának kérdésében gyakran hivatkoznak a 451-ben Kalkédónban megtartott Negyedik Egyetemes Zsinat 28. kánonjára is. A kánon így rendelkezik:

„Mindenben követve a szent Atyák rendelkezéseit, és figyelembe véve a százötven istenszerető püspök most felolvasott szabályát, akik a nagy Konstantinápolyban – az Új Rómában – gyűltek össze az istenfélő és emlékezetre méltó Theodosius idejében, mi is ugyanazt határozzuk és rendeljük el Konstantinápoly legszentebb Egyházának kiváltságait illetően. Mert az Atyák a régi Róma trónjának azért adtak kiváltságokat, mert e város volt a császári főváros. Ugyanezen okból a százötven istenszerető püspök egyenlő kiváltságokat ismert el az Új Róma legszentebb trónjának is, helyesen ítélve úgy, hogy az a város, amelyet a császár és a Szenátus jelenléte méltóságra emelt, és amely a régi császári Rómával azonos kiváltságokat élvez, az egyházi ügyekben is hozzá hasonlóan emeltessék fel, és utána a második legyen. Ennek megfelelően a pontusi, ázsiai és thrákiai területek metropolitáit, valamint az említett területeken élő idegen népek püspökeit Konstantinápoly legszentebb Egyházának legszentebb trónja rendelje; vagyis az említett területek minden metropolitája az egyházmegyei püspökökkel együtt rendelje az egyházmegyei püspököket, amint azt az isteni szabályok előírják; az említett területek metropolitáit pedig, az elmondottak szerint, Konstantinápoly érseke rendelje, miután a szokás szerint egyetértő választás történt és erről őt értesítették.”

Ez a kánon megerősítette a konstantinápolyi trón különleges helyzetét és jogait a pontusi, ázsiai és thrákiai területeken. A későbbi egyháztörténet során különösen eltérően értelmezték az „idegen népek” püspökeire vonatkozó kitételt. Egyes kánoni értelmezések ezt közvetlenül azokhoz a nem római népekhez kötik, amelyek a kánonban kifejezetten megnevezett három területen vagy azok közelében éltek, míg a Konstantinápolyi Patriarchátus bizonyos történelmi korszakokban tágabb értelemben alkalmazta ezt a rendelkezést.

Témánk szempontjából nem szükséges ezt a tágabb kánonjogi vitát eldönteni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a 28. kánonból nem vezethető le egyszerűen az az állítás, miszerint minden olyan terület, amely nem tartozott egy másik helyi Egyház egyértelműen meghatározott határai közé, automatikusan Konstantinápoly joghatósága alá került volna. Ugyanígy a Szerb Érsekség puszta földrajzi közelsége sem lehet önmagában bizonyíték magyarországi joghatóságára. Mindkét esetben a konkrét történelmi valóságot kell vizsgálni: hol létezett élő egyházi közösség, ki szentelte annak papjait, mely egyházi központhoz fordultak a szerzetesek és a hívek, és mely hierarchikus szervezethez tartoztak.

Éppen ez a megközelítés teszi érthetővé, hogy a Szerb Egyház miért vált idővel a Magyar Királyságban élő szerb és velük lelkileg rokon szláv közösségek legfontosabb ortodox egyházi tényezőjévé. Ez nem valamely elméleti kánonjogi igény következménye volt, hanem az Egyház valóságos életének eredménye.

A keleti kereszténység a Magyar Királyságban a Szerb Egyház megerősödése előtt

A szerb egyházi szervezet középkori magyarországi jelenlétét nem a korábbi bizánci vagy általában keleti keresztény jelenlét tagadásával kell bizonyítani. Éppen ellenkezőleg: a középső Duna-vidék már évszázadokkal a szervezett szerb hierarchia megjelenése előtt is különböző keresztény hagyományok találkozási területe volt.

Ebben a folyamatban különleges hely illeti meg Szent Cirill és Metód IX. századi misszióját. Küldetésük a bizánci egyházi és kulturális környezetből indult, de olyan területen bontakozott ki, ahol Konstantinápoly, Róma és a frank Nyugat érdekei találkoztak. Metód később érseki szolgálatát közvetlen kánoni kapcsolatban gyakorolta Rómával. Küldetésük ezért nem írható le egyszerűen valamely később világosan elkülönülő egyházi joghatóság tartós kiterjesztéseként.

A Szerb Egyház története szempontjából e misszió legjelentősebb öröksége a szláv nyelvű istentisztelet és irodalom volt. A Szerb Egyház később éppen a keleti ortodox hagyomány keretei között folytatta és fejlesztette tovább a szláv liturgikus és irodalmi életet. Ez az örökség az egyik legerősebb lelki hidat jelentette a szomszédos területek ortodox szláv közösségei felé.

A X. században közvetlen bizánci missziós tevékenység is kimutatható a magyarok között. Theophylaktosz konstantinápolyi pátriárka Hierotheoszt Turkia püspökévé szentelte, ami egyértelmű tanúbizonysága annak, hogy a Konstantinápolyi Egyház missziós tevékenységet kívánt kifejteni ezen a területen.

Ezt az adatot azonban óvatosan kell értelmezni. A „Turkia püspöke” cím önmagában nem bizonyítja egy olyan tartós metropolitai szervezet fennállását, amely a későbbi Magyar Királyság teljes területére kiterjedt volna, és Hierotheosz híveinek etnikai összetételét sem határozhatjuk meg belőle. A korabeli magyarországi térség etnikailag összetett volt, számos szláv és más közösséggel. Ezért nem indokolt Hierotheosz címét úgy értelmezni, mint amely az egész magyar nép fölött megszervezett egyházi hatalmat bizonyítaná.

Teljesen elképzelhető, hogy a bizánci misszió a lakosság különböző csoportjai között működött, köztük olyan szláv népesség körében is, amely már korábban kapcsolatba került a kereszténységgel. A források szűkössége miatt azonban e misszió tényleges etnikai és területi kiterjedését pontosabban nem lehet meghatározni.

Nagyobb bizonyossággal állítható viszont, hogy ez a bizánci missziós irány nem hozott létre olyan tartós és átfogó püspökségi, parókiai és monostori hálózatot, amely évszázadokon keresztül megszervezte volna a Magyar Királyság ortodox egyházi életét. A Magyar Királyság a XI. század folyamán politikai és intézményi szempontból szilárdan bekapcsolódott a nyugati kereszténység világába, a latin Egyház pedig kiterjedt és stabil püspökségi és parókiai hálózatot hozott létre.

Ez nem jelentette a keleti kereszténység teljes eltűnését. Ellenkezőleg, keleti szerzetesi közösségek, valamint a bizánci és szláv liturgikus hagyomány különböző formái továbbra is fennmaradtak. Ami azonban nem létezett, az egy megszakítás nélkül fennálló, területileg átfogó konstantinápolyi hierarchikus hálózat volt, amely az egész középkor folyamán a Magyar Királyság valamennyi ortodox közösségét megszervezte volna.

Ebben a térben jelent meg idővel az autokefál Szerb Egyház mint közvetlenül szomszédos, stabil és szláv ortodox egyházi szervezet. Nem egyetlen aktussal „vette át” Magyarországot, és nem is egy egységes, megszakítás nélkül fennálló konstantinápolyi egyházi struktúrát váltott fel. Befolyása fokozatosan terjedt, párhuzamosan a szerb jelenlét demográfiai, politikai és kulturális megerősödésével.

Az úgynevezett „görög kolostorok” a középkori Magyar Királyságban

Külön kérdést jelentenek azok a kolostorok, amelyeket a középkori források és a későbbi történetírás gyakran „görögként” említ. Ez a kifejezés idővel számos félreértéshez vezetett, mivel a „görög” szó modern etnikai jelentése nem alkalmazható minden további nélkül a középkori egyházi terminológiára.

A latin forrásokban a „görög” megjelölés utalhatott a bizánci, vagyis keleti rítushoz és szerzetesi hagyományhoz való tartozásra, és nem feltétlenül jelentette a közösség minden tagjának görög etnikai származását. Ezért nem indokolt minden „görög kolostort” automatikusan etnikai görögök telepének tekinteni. Másfelől ugyanígy nem indokolt eleve kizárni görög szerzetesek jelenlétét sem. Egyes kolostorokban élhettek görög, másutt szláv származású szerzetesek, és a vegyes szerzetesi közösségek sem számítottak rendkívülinek a középkori ortodox világban.

Témánk szempontjából az egyes szerzetesek etnikai származásánál fontosabb, hogy ezek a központok a keleti keresztény liturgikus és szerzetesi hagyományhoz tartoztak. Fennállásuk azt bizonyítja, hogy a bizánci rítus és a keleti lelkiség a latin egyházi szervezet megszilárdulása után sem tűnt el a Magyar Királyság területéről.

Az ilyen jellegű legismertebb központok között a mai Magyarország területén a következők említhetők:

a Szent András-monostor Visegrád közelében;
a Balaton melletti tihanyi keleti szerzetesi közösség;
a Veszprém környéki női monostor;
a Duna menti Szent Pantaleon-monostor;
valamint egy későbbi korszakban a Csepel-szigeti Szerb Kovin, a mai Ráckeve.

E központok történetét minden esetben külön kell vizsgálni. Egyes helyeken világosabbak a bizánci szerzetesség nyomai, máshol erőteljesebb a szláv elem, megint más közösségek testvériségének vagy nővérközösségének etnikai összetétele nem állapítható meg teljes bizonyossággal. Ezért a leghelyesebb ezeket a keleti keresztény jelenlét tanúbizonyságaiként szemlélni, és nem valamennyiüket egyetlen etnikai kategóriába sorolni.

Ezzel kapcsolatban a későbbi terminológiára is figyelmet kell fordítani. A Habsburg Monarchiában, különösen a XIX. század közigazgatási nyelvében az ortodox keresztényekre gyakran használták a „görögkeleti”, illetve a „görög nem egyesült” megjelölést. Ez sem jelentette azt, hogy az adott Egyház hívei etnikai értelemben görögök lettek volna. Felekezeti megjelölésről volt szó, amely a keleti, ortodox rítust különböztette meg a latintól, illetve azoktól a keleti keresztényektől, akik Rómával unióra léptek.

A Magyar Királyságban ez a kifejezés nem kizárólag a szerbeket jelölte, hanem általában az ortodox felekezetet, amelyhez mindenekelőtt szerbek és románok, de más népekhez tartozók is tartoztak. Ezért sem a középkori „görög”, sem a későbbi közigazgatási „görögkeleti” elnevezést nem szabad mechanikusan etnikai megjelölésként értelmezni.

Mindez segít helyesebben megérteni a Magyar Királyság területén élő ortodoxia korai történetét is. A keleti kolostorok létezése önmagában nem bizonyítja a Konstantinápolyi Patriarchátus megszakítás nélküli joghatóságát az egész terület felett, ahogyan szláv jellegük sem bizonyítja automatikusan a Szerb Egyházhoz való tartozásukat annak létrejötte előtt. Azt viszont tanúsítják, hogy létezett egy régebbi keleti keresztény réteg, amellyel a később egyre erőteljesebbé váló szerb ortodox jelenlét találkozott és kapcsolatba került.

A Szerb Egyház fokozatos megerősödése a Magyar Királyságban

A XIII. századtól a helyzet fokozatosan megváltozott. Az egyik oldalon ott állt az autokefál Szerb Érsekség saját hierarchiával, fejlett szerzetességgel, szláv nyelvű istentisztelettel és irodalommal, valamint egyre jelentősebb lelki központokkal. A másik oldalon a szomszédos Magyar Királyságban olyan ortodox és keleti keresztény közösségek éltek, amelyek korábbi szervezete nem rendelkezett egyetlen olyan tartós hierarchikus központtal, amely folyamatosan egybe tudta volna őket fogni.

Ilyen körülmények között természetes folyamat volt, hogy a legközelebbi szervezett szláv ortodox Egyház befolyása fokozatosan terjedjen a Szávától és a Dunától északra. E folyamat annál is erőteljesebb volt, mert nem pusztán a földrajzi közelségen alapult. Közös nyelvi és liturgikus tér, lelki rokonság, szerzetesi kapcsolatok, a papság és a nép mozgása, majd idővel Szerbia és a Magyar Királyság egyre erőteljesebb politikai és dinasztikus kapcsolatai kísérték.

A következő évszázadokban ezek a folyamatok még hangsúlyosabbá váltak. A szerb királyokat és despotákat rokoni, szövetségi és vazallusi kapcsolatok fűzték a magyar uralkodókhoz; szerb uralkodók és főurak nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkeztek a Magyar Királyságban; velük együtt tiszttartók, katonák, kereskedők, papok és szerzetesek érkeztek, a régebbi szláv és ortodox népességhez pedig egyre nagyobb számban csatlakoztak olyan lakosok, akik kétségtelenül a szerb néphez tartoztak.

Így fokozatosan kialakultak azok a feltételek, amelyek között az ortodox és a szerb identitás e térség jelentős részén egyre közvetlenebbül kapcsolódott a Szerb Egyházhoz. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi korábbi ortodox közösség egyetlen közigazgatási aktus révén szerbbé vált volna, hanem azt, hogy egy hosszú történelmi folyamat során éppen a Szerb Egyház bizonyult a Magyar Királyság területén a legmaradandóbb és legszervezettebb ortodox egyházi tényezőnek.

A korábbi, időszakos bizánci missziós törekvésekkel ellentétben a szerb egyházi befolyást idővel egyre népesebb hívek, tartós szerzetesi közösségek, templomok, papság, szerb uralkodói birtokok, végül pedig világosan dokumentált püspöki és egyházmegyei szervezet kísérte. Éppen ebben rejlik a lényegi különbség a korábbi keleti keresztény jelenlét és a későbbi szervezett szerb egyházi struktúra között.

Ezért 1219-et nem úgy kell szemlélni, mint azt az időpontot, amikor a Szerb Egyház formálisan „megkapta Magyarországot”, hanem mint azt a történelmi fordulópontot, amely után a Magyar Királyság déli határainál már egy önálló, erős és jól megszervezett szláv ortodox Egyház létezett, amely képes volt lelki befolyását a szerb állam közvetlen határain túlra is kiterjeszteni. A szerb államiság, a dinasztikus kapcsolatok, a népességmozgások és az egyházi központok fejlődésével ez a befolyás fokozatosan egyre világosabb intézményi formát öltött.

E folyamat összefüggésében kell szemlélni Szerb Kovin későbbi történetét, a Magyar Királyság területén létrejövő szerb településeket, az első ismert budai főpásztorokat és végül a világosan körvonalazódó Budai Egyházmegyét is. A Szerb Ortodox Egyház magyarországi története tehát nem valamely késői közigazgatási intézkedéssel kezdődött, hanem több évszázados lelki, demográfiai és intézményi fejlődés eredménye volt, amelynek egyik legfontosabb előfeltétele éppen a Szent Sava korában elnyert autokefália volt.

Jegyzetek és irodalom

[1] A Studenica monostor a XII. század végén épült Stefan Nemanja nagyžupán – szerzetesi nevén Simeon –, a Nemanjić-dinasztia alapítójának kegyes alapítványaként.

[2] A Hilandar monostort Stefan Nemanja, szerzetesi nevén Simeon, és fia, Szent Sava újították meg. III. Alexiosz 1198-ban kiadott császári aranybullája biztosította számára az önkormányzati jogállást a Szent Hegyen.

[3] A toplicai Legszentebb Istenszülő temploma Stefan Nemanja feleségéhez, Anához – szerzetesi nevén Anastasijához –, Szent Sava édesanyjához kapcsolódik.

[4] Драгољуб Марјановић, „Осам векова аутокефалности Српске Православне Цркве 1219–2019“, Календар Српске православне патријаршије — Црква, 2019, 92–98.

[5] Az 1346-ban Szkopjéban megtartott zsinaton a Szerb Érsekséget patriarchátusi rangra emelték, Joanikije érseket pedig az első szerb pátriárkává nyilvánították. Peć a patriarchátusi igazgatás legfontosabb központja maradt annak 1766-ban történt megszüntetéséig.

[6] A Karthágói Helyi Zsinat 118. szabálya.