Adalékok a Budai Egyházmegye korai történetéhez
© Szerző: Lukiján (Pantelić) püspök
A kereszténység már az I. század végén és a II. század elején eljutott Pannónia területére Szent Andronikosz és Junia, Pál apostol rokonainak missziós tevékenysége révén (vö. Róm 16,7).
Számos régészeti lelet tanúskodik a kereszténység elterjedéséről e vidéken, mind a Milánói Ediktum előtti időkből, mind pedig – még nagyobb számban – a későbbi korszakokból. Az idők folyamán kialakult egyházi rend szerint Pannónia a keleti Egyház, vagyis a Konstantinápolyi Patriarchátus keretébe tartozott.
A szlávok őshazájukból érkezve már az V. század végén és a VI. század elején megtelepedtek Pannóniában. Az avarokkal együtt érkeztek, és létrehozták saját fejedelemségeiket: Moráviát és Alsó-Pannóniát. 796-ban Pippin legyőzte az avar államot Pannóniában, és e terület a Frank Királyság részévé vált. Egyházi szempontból Pippin Pannóniát – a Duna jobb partját – kivonta Konstantinápoly fennhatósága alól, és Róma joghatósága alá helyezte, jóllehet az Egyház ekkor még nem volt megosztva. A római Egyház joghatóságához tartozott Pannónia Sirmiummal, Szent Andronikosz székhelyével, továbbá a Balkán jelentős része, sőt Thesszaloniké és Ohrid is.
A római Egyház Pannónia nagyobb részének egyházi igazgatását a salzburgi érsekre bízta. Otto és Oswald salzburgi püspökök templomokat szenteltek Pannónia több településén: Salaburgban (Salapurg, Blatno, a mai Zalavár), Lendván (Lindovels), Veszprémben (Palprunies) és Pécsett (Quinque Basilicae).
818 és 822 között a szlávok megkíséreltek elszakadni a frank fennhatóságtól, de sikertelenül.
A bolgárok és a frankok 827. évi háborúját követően, amelyben a szláv fejedelem, Pribina a bolgárok oldalán vett részt, kibékült a frankokkal, és birtokul kapta Alsó-Pannónia fejedelemségét a Zala folyó mentén, fejedelemségének központjául pedig Veszprémet. A 861-ben Regensburgban megtartott gyűlésen jelen volt Alsó-Pannónia fejedelme, Kocel, Pribina fia is. Fejedelemségében akkor harminckét templom állt. Megemlítendő, hogy 865 karácsonyán a salzburgi érsek Kocel fejedelem vendége volt, és liturgiát végzett Blatnogradban, vagyis Mosaburgban, a mai Zalaváron.
Róma és Salzburg minden erőfeszítése ellenére a pannóniai szlávok nem fogadták be könnyen a számukra érthetetlen latin nyelven hirdetett kereszténységet. Ezért Rasztiszláv morva fejedelem és Kocel pannóniai fejedelem 862-ben Konstantinápolyhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy szláv nyelven szolgáló misszionáriusokat küldjenek hozzájuk.
864-ben kezdődött a szláv testvérpár, Szent Cirill és Metód missziója Moráviában és Alsó-Pannóniában. E terület egyházjogi helyzetének rendezése érdekében a két szent testvér 867 körül Rómába utazott, ahol Cirill felvette a nagy szerzetesi fogadalmat, Metódot pedig a pápa püspökké szentelte, és egyházmegyéjeként Nagymoráviát és Alsó-Pannóniát jelölte ki számára.[1]
A szent testvérek népnyelven, vagyis a szlávok számára érthető szláv nyelven és szláv írással végzett missziója rendkívül sikeres volt mind Moráviában, mind Alsó-Pannóniában. Számos templom épült, és több monostort is alapítottak. Szent Metód érseksége e két szláv fejedelemségben hat egyházmegyét és legalább ugyanennyi püspököt foglalt magában.
Miután Moráviában az új fejedelem, Szvatopluk került hatalomra, frank befolyásra megváltozott az állam viszonya a szlávokkal egyenlő apostolokként tisztelt misszionáriusokhoz, mégpedig a salzburgi latin misszionáriusok javára. Szent Metód ezért 884-ben Alsó-Pannóniába vonult, ahol 885-ben Kalno, illetve Blatno városában hunyt el.
Szvatopluk után Moráviában ismét a korábbi állapotok álltak helyre a szláv misszionáriusok javára, mivel a morva fejedelem fiai – II. Szvatopluk, Mojmír és Szvetogoj – 899-ben Moráviát ismét Metód utódainak joghatósága alá helyezték. Három szláv püspököt is hívtak: Jánost, Benedeket és Danilót. Ez a három morvaországi püspök további három püspököt szentelt Alsó-Pannónia számára.
Így a IX. század végén és a X. század elején Alsó-Pannóniában szláv érsek működött, székhelye Blatnogradban volt, és további három püspöke szolgált Veszprémben, Pécsett és Győrben – vagy Esztergomban.
Ez az az időszak, amikor a magyarok megérkeztek Pannóniába. A szláv Egyház, mint a szent testvérek missziójának gyümölcse, azonban ezt követően is dokumentálható, még a XIII. században is, a XIV. századtól pedig egyre több adattal.
Ha megvizsgáljuk a korabeli Magyar Királyság római katolikus egyházmegyéinek kialakulását, maguk a magyar történészek is arra az időre teszik ezek megszervezését, amikor I. István király Rómából elnyerte a királyi koronát, 1001-ben.
István király Magyarországának területén tíz püspök működött, Szent Metód örököseiként. A szöveg szerint II. Szilveszter pápa a korona megadásának feltételéül azt szabta Vajknak – aki a keresztségben az István nevet kapta –, hogy a szláv püspököket távolítsák el főpásztori székeikből, és helyükre latin püspököket állítsanak. Így I. István uralkodása idején az egyes püspöki székek egymás után kerültek a szláv püspökök kezéből latin püspökök irányítása alá, jóllehet az Egyház ekkor még mindig egységes és osztatlan volt.
A Magyar Királyság utolsó szláv egyházi központja Marosváron volt. Fejedelme, Ajtony, aki Vidinben részesült a keresztségben, 1030-ig ellenállt István királynak. Ekkor elhagyta a várost, és a közeli szláv településre és erősségbe, Nagyszentmiklósra menekült, ahol sírját a XVIII. században egy szerb ember szőlőjében találták meg.
1030-ban végleg eltávolították a szláv püspököket magyarországi székeikből, és ugyanebben az évben latin püspökséget alapítottak az egykori Marosváron. A várost a meghódító hadvezér után ettől kezdve Csanádnak nevezték.
Mi történt az eltávolított szláv püspökökkel?
Magyar és pápai oklevelek tanúsága szerint a magyarországi szláv püspökök, bár püspöki székeikből eltávolították őket, továbbra is egykori székhelyeik külvárosaiban maradtak. Ez dokumentálható a pécsi és veszprémi szláv püspökök esetében, és minden bizonnyal más püspöki központokban is hasonló volt a helyzet. A szláv püspökökhöz továbbra is számos monostor – egyetlen latin monostor kivételével – és a szláv papság tartozott. Viszonylag békés együttélésben éltek a magyarokkal, akiknek latin püspökeit Róma állította szolgálatba.
A X. század végén és a XI. század elején Magyarország nagy és veszélyes szomszédja Bulgária volt, majd a bolgárok 1014. évi veresége után ismét Bizánc jelent meg hatalmi tényezőként. A nagyhatalmú szomszéddal fenntartandó jó kapcsolatok miatt a Magyar Királyságban talált szláv egyházmegyék, monostorok és szláv papok továbbra is fennmaradhattak, hol kedvezőbb, hol nehezebb körülmények között.
Mivel a Magyar Királyságban újonnan alapított valamennyi egyházmegye latin volt és Róma fennhatósága alá tartozott, a szláv népesség 1019-től Metód ohridi örököseinek, vagyis a cirill–metódi hagyomány folytatóinak joghatósága alatt állt.
A magyar királyok időnként oltalmukba vették szláv alattvalóikat – akiket az oklevelekben Rasciánusokként, illetve rácokként említettek – és azok Egyházát, s erről kiváltságleveleket is adtak ki. Már I. István király is adott oklevelet egy Knezben működő női monostornak, amely nem tartozott a latin püspök joghatósága alá.
A források számos ilyen monostort említenek. A latin, Róma irányítása alatt álló monostoroktól megkülönböztetve ezeket gyakran „görög” monostoroknak nevezték, mivel egyházi központjuk Bizánc területén volt.
Ez a helyzet a következő évszázadokban is fennmaradt. III. Ince pápa 1205-ben például azt írta kalocsai érsekének, hogy Knezben, Veszprém vidékén működik egy püspök, aki nem ismeri el Róma joghatóságát. Felszólította az érseket, hogy igyekezzen őt Róma fennhatósága alá vonni, de kellő óvatossággal, nehogy megsértsék a Konstantinápolyi Egyházat, mivel kilátásban volt az „Egyház újbóli egysége”.[2]
Ugyanez III. Ince pápa 1204-ben Imre királynak is írt, és szemrehányást tett neki amiatt, hogy egész Magyarországon mindössze egyetlen latin monostor létezik, míg a többi nem latin.[3]
A források felsorolják ezeket a monostorokat. A veszprémi női monostor mellett a nem latin közösségek között említik:
Tihanyt;
a Szent Kozma és Damján-monostort a Zala folyó közelében;
Pannonhalmát;
Tormovót;
a Duna menti Szent Pantaleon-monostort;
valamint a Visegrád melletti Szent András-monostort.
A visegrádi Szent András-monostor ügyében III. Honorius pápa 1221-ben azt írta II. András királynak, hogy vegye át a monostort és adja latin szerzeteseknek, de úgy, hogy ebből ne támadjon botrány, a korábbi szerzeteseknek pedig biztosítsanak életük végéig ellátást.
Mindez Szent Sava érsek II. András királynál tett békemisszióját követő időszakban történt, 1220 körül. Ekkorra a Szerb Egyház már autokefál volt, és a szöveg szerint a Magyar Királyságban élő addigi „rác szakadárok” az Ohridi Érsekség joghatóságából az autokefál Szerb Egyház joghatósága alá kerültek.
II. András király jó keresztény uralkodóként a békekötést követően főurainak kíséretét biztosította Szent Sava számára magyarországi útján, egészen addig, amíg a szent a Száván átkelve vissza nem tért „hazájába”, vagyis Raškába.
Szent Sava sikeres békemissziójából visszatérve, tekintélyes magyar főurak kíséretében, kihasználta az alkalmat arra is, hogy találkozzon számos szláv szerzetessel és pappal, továbbá saját rasciánusaival, vagyis a rácokkal, ahogyan a magyarok a szerbeket nevezték. A Magyar Királyság alattvalói között találkozott későbbi utódjával, Arsenije Sremac-cal is.
Szent Sava e misszióját követően, 1229-ből, fennmaradt egy oklevél a Szent Márton-monostor, a Balaton és Veszprém környékéről, amely szerzeteseket, apácákat és papokat említ, akik nem álltak Róma joghatósága alatt, és nem voltak hajlandók pápai tizedet fizetni.
Név szerint a következő papokat említik: Vid, Vujko, Petko, Benča, Živko, továbbá Vasa, Đoka és Mika, akiket a dokumentumok „görögként” jelölnek. Az uralkodói oklevelekben „görögként” említett híveik nevei között szerepel: Bratla, Boleslav, Danomir, Radosto, Pribislav, Stojša, Desimir, Velen, Vojislav és Sudibog.[4]
A Veszprém környéki klérus 1229. évi névsorában két püspök neve is szerepel: János és Kozma. Egyikük sem található meg az akkori latin egyházmegyék püspöki névsoraiban, ami a szöveg értelmezése szerint azt jelenti, hogy a keleti Egyházhoz, vagyis Szent Sava érsekségéhez tartoztak.
A XIII. század végén ugyanakkor egyre több tilalom jelent meg a Magyar Királyságban élő „szakadárokkal” szemben. A budai latin zsinat 1278. évi határozata megtiltotta a „szakadár” papoknak az istentisztelet végzését, híveiknek pedig az összegyülekezést.[5] Ilyen rendelkezések különösen Raška és a Magyar Királyság közötti rossz politikai viszonyok idején jelentek meg.
A XIV. században I. (Nagy) Lajos király 1363-ban rendeletet adott ki a Balaton és Veszprém vidékére vonatkozóan:
„…hogy valamennyi szláv szakadár papot… gyermekeikkel, feleségükkel és egész vagyonukkal együtt fogják el…”
Mindez közvetlenül vagy közvetve a szöveg értelmezése szerint arról tanúskodik, hogy az Alsó-Pannónia korából származó szláv püspöki székek és a szláv Egyház a következő évszázadokban is fennmaradtak a Magyar Királyságban. Örököseik a szerb ortodox budai püspökök, akiknek történeti címében úgy jelennek meg, mint Szent Metód, a szlávok apostola városának örökösei.
СР