Szerb–magyar kapcsolatok a középkorban: dinasztikus kapcsolatok, politikai viszonyok és a szerb jelenlét a Magyar Királyságban

© Szerző: Knežević Varnava protosyncellus

 

A középkori szerb–magyar kapcsolatok összetettek és sokrétűek voltak, és korántsem merültek ki a fegyveres összecsapásokban vagy a változó politikai szövetségekben. A dinasztikus házasságok, az uralkodóházak rokoni kapcsolatai, a vazallusi és szövetségesi viszonyok, a szerb uralkodók és főurak magyarországi birtokai, valamint az ezeket kísérő népmozgások mély nyomot hagytak a Szávától és a Dunától egészen a Magyar Királyság északi vidékeiig terjedő térség politikai, társadalmi és egyházi történetében.

E kapcsolatok különösen fontosak a mai Magyarország területén kialakult korai szerb jelenlét megértéséhez. Azt mutatják, hogy a szervezett szerb települések, egyházközségek és szerzetesi közösségek nem csupán az 1690. évi nagy szerb vándorlás idején jöttek létre, hanem jóval mélyebbre nyúló középkori gyökerekkel rendelkeztek.

A Vukanović-dinasztia és az első szerb–magyar dinasztikus kapcsolatok

A Nemanjić-dinasztia felemelkedése előtt Raškát a XI. század végétől a XII. század második feléig az a dinasztia uralta, amelyet a történetírás Vukan nagyzsupán neve alapján Vukanović-dinasztiának nevez. Az elnevezés tehát nem az uralkodók korából származik, hanem történetírói eredetű.

A dinasztia nőtagjai közül különleges hely illeti meg Ilona királynét – szerbül Jelena Vukanovićot –, I. Uroš nagyzsupán leányát, aki 1129 körül Béla magyar herceghez, a későbbi II. (Vak) Béla királyhoz ment feleségül.

II. Béla 1141-ben bekövetkezett halála után, fiuk, II. Géza kiskorúsága idején Ilona igen jelentős szerepet játszott a Magyar Királyság kormányzásában. Mellette fivére, Belus is magasra emelkedett a magyar királyi udvarban: a királyság egyik legbefolyásosabb méltósága lett, és 1145-től hitelt érdemlően nádorként szerepel a forrásokban.

Így már a XII. század első felében a raškai uralkodócsalád egyik ága közvetlenül bekapcsolódott a középkori Magyar Királyság legmagasabb politikai struktúráiba. Ilona és II. Béla dinasztikus házassága nem pusztán két uralkodóház családi kapcsolatát jelentette, hanem a szerb földek és a Magyar Királyság közötti egyik legkorábbi és legerősebb politikai hidat is.

Szerb Kovin – Ráckeve: hagyomány és történeti források

Ilona királynéhoz kapcsolja a középkori hagyomány a Csepel-szigeti Szerb Kovin, a mai Ráckeve ortodox szerzetesi életének kezdeteit is. Ráckeve a mai Magyarország területének egyik legjelentősebb régi szerb egyházi központja.

Az egyházi hagyomány szerint Ilona magyar királynéként szerepet vállalt a Csepel-szigeti ortodox szerzetesi központ létrejöttében vagy megszervezésében. Ez a hagyomány nem nélkülözi a tágabb történelmi összefüggéseket. A középkori dinasztikus házasságokat gyakran kísérte az uralkodónő származási országából érkező udvari kíséret, amelynek tagjai között lelkiatyák, szerzetesek, írástudók és más olyan személyek is lehettek, akik segítették vallási és kulturális identitásának megőrzését új környezetében.

Mindazonáltal nem ismert olyan közvetlen, korabeli forrás, amely bizonyítaná, hogy éppen Ilona királyné alapította volna a szerb-kovini ortodox kolostort. Szerepét ezért fontos és régi egyházi hagyományként kell értelmezni, miközben a Csepel-sziget korai középkori egyházi élete és a későbbi szerb ortodox szerzetesi közösség közötti folytonosság kérdését további kutatások számára nyitva kell hagyni.

Hasonló óvatosság szükséges a kolostornak Milutin királyhoz, azaz II. Stefan Uroš Milutinhoz fűződő hagyományával kapcsolatban is. A kolostorban fennmaradt egy későbbi tanúságtétel, amely szerint a templomot 1320-ban Milutin király érdeméből megújították, gazdagították és szerzetesekkel népesítették be. Mivel a felirat nem Milutin király korából származik, értékes tanúja a kolostori hagyománynak, tartalma azonban további források nélkül nem tekinthető a XIV. századból származó közvetlen dokumentumnak.[1]

Ezért különbséget kell tenni a későbbi kolostori hagyomány által közvetített adatok és azok között a tények között, amelyek korabeli források alapján közvetlenül nyomon követhetők.

Biztos és rendkívül jelentős fordulópontot jelent 1440. október 10., amikor I. Ulászló magyar király az Al-Duna menti Kevéből, a mai szerbiai Kovinból áttelepült szerbeknek átengedett egy templomot a Csepel-szigeten, és minden valószínűség szerint a hozzá tartozó királyi földbirtokok megfelelő részét is. Ettől az időponttól kezdve a kezdetben Felsőkevének, később Ráckevének, szerbül Srpski Kovinnak nevezett település szerb ortodox közösségének létezése már lényegesen szilárdabb dokumentációs alapon követhető nyomon.

A kolostortemplomot a Legszentebb Istenszülő elszenderedése tiszteletére szentelték. A templomegyütteshez Keresztelő Szent János, valamint Szent Kozma és Damján ingyen gyógyító szentek tiszteletére szentelt kápolnák is tartoznak. A későbbi hagyományok és feliratok a templom festésének és megújításának több szakaszát őrizték meg, köztük az 1514. és az 1765. évet.

Az 1546. évi oszmán összeírás szerint Szerb Kovinban három szerzetes és egy hieromonachos élt. Ez közvetlen és igen jelentős bizonyítéka annak, hogy a XVI. század közepén szervezett ortodox szerzetesi közösség működött ezen a helyen.

A kolostori kincstár újabb kutatásai

A Szerb Kovinban, Ráckevén található, a Legszentebb Istenszülő elszenderedésének szentelt kolostor kincstárának szakszerű feldolgozása során, amelyet 2023. július 14. és 19. között a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténet-hallgatói végeztek Vladimir Simić professzor vezetésével, több, a kolostor régebbi történetének kutatása szempontjából jelentős tárgyat is nyilvántartásba vettek.

Ezek között található egy nemesfémek mérésére szolgáló mérleg, amelyhez hasonló eszközöket számos középkori és kora újkori kolostori és kereskedelmi közegben használtak. Különösen figyelemreméltók azok a mérősúlyok, amelyeken Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) képmása és jelvényei, valamint nevét és uralkodói címét feltüntető latin felirat látható.

E tárgyak önmagukban nem bizonyíthatják a kolostor alapításának valamely konkrét időpontját, ugyanakkor jelentős tanúságot jelentenek annak a gazdasági és kulturális környezetnek a megismeréséhez, amelyben a kovini közösség fejlődött, és igazolják Luxemburgi Zsigmond korából származó tárgyak jelenlétét a későbbi kolostori kincstárban. A kutatás során több más, a XV–XVI. századra keltezhető tárgyat is dokumentáltak.

A Nemanjić-dinasztia és a magyar királyi udvar

A szerb–magyar dinasztikus kapcsolatok a Nemanjić-dinasztia idején is folytatódtak.

Különleges hely illeti meg Dragutin István királyt – Stefan Dragutint –, aki Katalin Árpád-házi hercegnőt, V. István magyar király leányát vette feleségül. Ez a házasság tovább erősítette a szerb uralkodóház és a magyar királyi udvar közötti kapcsolatokat.

Dragutin uralmának északi irányú területi kiterjedését azonban nem lehet egyszerűen a házassági hozomány következményeként értelmezni. Miután visszavonult a szerb trónról, dinasztikus és politikai kapcsolatainak köszönhetően jelentős területek kormányzását kapta meg a Magyar Királyság déli határvidékén, köztük Macsót Belgráddal, valamint Usora és Soli vidékét.

A XIII. század végén ezzel a szerb uralkodó és a Magyar Királyság közötti szoros politikai kapcsolat új formája alakult ki, amely egyúttal lehetőséget teremtett a lakosság, a nemesség, a papság és a kereskedők fokozottabb mozgására a két állam között.

Lazarevics István despota kora

A szerb–magyar kapcsolatok új és különösen jelentős szakasza Lazarevics István despota – Stefan Lazarević –, Lázár fejedelem fia és utóda idején kezdődött. István 1389-től 1402-ig fejedelemként, majd 1427-ben bekövetkezett haláláig despotaként uralkodott Szerbiában.

Miután szoros kapcsolatokat alakított ki Luxemburgi Zsigmond magyar királlyal, István annak vazallusává, ugyanakkor fontos szövetségesévé és a Magyar Királyság politikai rendszerének egyik jelentős főméltóságává vált.

A két uralkodó kapcsolata nem korlátozódott a formális vazallusi kötelezettségekre. Együttműködésük közös politikai és katonai érdekeken alapult, és Lazarevics István gyakran tartózkodott a magyar királyi udvarban.

1411 folyamán nemesei kíséretében Budán tartózkodott. Életrajzírója, Konstantin Filozófus feljegyzése szerint István ekkor „igaz szeretetet kötött a nyugatiakkal”, ami jól érzékelteti Szerbia új politikai orientációját és a magyar uralkodóhoz fűződő kapcsolatának szorosságát.

Lazarevics István Luxemburgi Zsigmondtól számos birtokot kapott használatra a Magyar Királyság különböző vidékein. Ezek nem alkottak egyetlen összefüggő területet, hanem több, különböző vármegyékben fekvő nagyobb birtokegyüttest képeztek.

A Szerémségben uralmához kapcsolódott Kölpény, Zimony, Szávaszentdemeter és Szalánkemén. Torontál vármegyében jelentős bánsági birtokokkal rendelkezett, és Torontál vármegye ispáni tisztségét is betöltötte.

Különösen nagy birtokegyüttese volt a Magyar Királyság keleti részén. Ehhez tartozott Debrecen, Böszörmény mezővárosa, valamint több tucat környező falu Bihar és Szabolcs vármegyében.

Szatmár vármegyében István birtokában voltak olyan fontos kereskedelmi és bányavárosok, mint Szatmárnémeti, Nagybánya (Rivulus Dominarum) és Felsőbánya (Medius Mons), valamint több környező település. Szatmár vármegye igazgatását is rábízták.

A Királyság északkeleti részén birtokolta Munkács várát, Bereget és Beregszászt a környező falvakkal együtt, továbbá több más birtokot és erősséget, köztük Boldogkőt és Regécet. Birtokrendszeréhez kapcsolódott a Tisza menti Tokaj is.[2]

E hatalmas birtokok jól mutatják azt a kiemelkedő helyet, amelyet a szerb despota Luxemburgi Zsigmond Magyar Királyságának politikai rendszerében elfoglalt.

E birtokok ugyanakkor szélesebb demográfiai jelentőséggel is bírtak. A nagy uradalmak működtetéséhez tiszttartókra, hivatalnokokra, katonákra, kereskedőkre, kézművesekre és más lakosokra volt szükség. A szerb despoták birtokaihoz kötődő személyek között szerbek is voltak, ami hozzájárult a régebbi szerb közösségek megerősödéséhez és újabb szerb települések kialakulásához a Magyar Királyság területén.

Lazarevics István uralkodása alatt a Szerb Despotátus jelentős politikai, gazdasági és kulturális fejlődést élt át. Különösen a bányászat fejlődött, amelynek legfontosabb központja Novo Brdo volt. A despota 1412-ben kiadott Bányatörvénykönyve a korabeli szerb gazdasági élet fejlett szervezettségének egyik legjelentősebb tanúbizonysága. A Szerb Despotátus gazdasági ereje tovább növelte uralkodójának jelentőségét a közép-európai politikában is.

A szerb lakosság és az egyházi közösségek a Magyar Királyságban

A politikai és gazdasági kapcsolatok erősödésével párhuzamosan fokozatosan növekedett a Szerb Despotátusból a Magyar Királyságba irányuló szerb népességmozgás is.

Szerb lakosság különböző időszakokban Ráckevén, Budán, Pesten, Győrben, Komáromban, valamint más Duna menti és belső-magyarországi településeken is jelen volt.

A győri szerb jelenlét a XV–XVI. századtól követhető biztosabban, és ebben az időszakban fokozatosan a szervezett egyházi élet is kialakult. A szerbek ezt a vidéket, valamint más, északabbra fekvő lakóterületeiket a későbbi hagyományban Felső Földnek nevezték.

Különösen jelentős Komárom, ahol már a XVI. század elején létezett szerb közösség. Szervezett egyházi életéről az ottani szerb ortodox egyház 1511-ből származó pecsétje is tanúskodik.

Az ilyen tárgyi és írott emlékek azt mutatják, hogy a Dunától északra élő szerb közösségek nem pusztán ideiglenes katonai vagy kereskedőtelepek voltak, hanem fokozatosan saját egyházi intézményeket és a tartós közösségi élet formáit is kialakították.

A tatai egyezmény és Lazarevics István öröksége

A XV. század első felének szerb–magyar kapcsolataiban az egyik legjelentősebb esemény az 1426-ban megkötött tatai egyezmény volt Luxemburgi Zsigmond magyar király és Lazarevics István despota között.[3][4]

Mivel Lazarevics Istvánnak nem volt közvetlen utóda, az egyik legfontosabb kérdés a szerb trón jövőbeli öröklése volt. Természetes dinasztikus örököse nővérének fia, Brankovics György – Đurađ Branković – volt.

A tatai egyezményben Luxemburgi Zsigmond elismerte Brankovics Györgyöt Lazarevics István despota örököseként, amivel a Szerb Despotátus élén bekövetkező későbbi uralkodóváltás a magyar király részéről fontos külpolitikai elismerést is nyert.

Brankovics György öröklési joga tehát nem a magyar király akaratából származott, és nem Zsigmond „adta” neki Szerbiát. Öröklési jogának saját dinasztikus alapja volt. Az egyezmény jelentősége abban állt, hogy a leendő szerb uralkodót örökösként a legerősebb szomszédos uralkodó, István szövetségese és hűbérura is elismerte.

Az egyezmény ugyanakkor a jövőbeli szerb–magyar kapcsolatok más kérdéseit is rendezte. Előirányozta bizonyos városok, erődök és területek visszajuttatását a magyar koronához Lazarevics István halála után, továbbá meghatározta a leendő despota egyes kötelezettségeit a magyar uralkodóval szemben.

Lazarevics István 1427-ben bekövetkezett halála után Brankovics György a Szerb Despotátus trónjára lépett. Belgrád ekkor visszakerült a magyar koronához, míg más erődök és területek kérdése jóval összetettebbnek bizonyult, és nem minden tekintetben az egyezmény eredeti rendelkezései szerint rendeződött. Galambóc például sem Brankovics Györgynek, sem a magyar királynak nem került közvetlenül átadásra, ami újabb politikai és katonai bonyodalmakhoz vezetett.

Belgrádnak mint addigi fővárosnak az elvesztése arra kényszerítette az új despotát, hogy Szerbia számára új politikai és katonai központot építsen ki. Így épült fel Szendrő, a mai Smederevo, amely a Szerb Despotátus fővárosává vált.

Brankovics György és a szerb birtokok a Magyar Királyságban

Brankovics György szerb trónra lépésével folytatódott a Magyar Királysággal fenntartott szoros, bár gyakran összetett kapcsolat politikája.

Lazarevics István elismert örököseként Brankovics György nagyrészt azt a helyzetet is örökölte, amelyet nagybátyja a magyar politikai rendszerben elfoglalt. A Magyar Királyság egyik nagy bárója lett, és számos, a Szávától és a Dunától északra fekvő birtokkal rendelkezett.

Magyarországi birtokainak vizsgálatakor azonban különbséget kell tenni azok eredete és megszerzésük jogcíme között. Egy részüket Lazarevics Istvántól örökölte, másokat új királyi adományként szerzett, míg egyes javakat zálogjogon vagy más jogviszony keretében tartott birtokában. Ezért nem mondható egyszerűen valamennyi birtokról, hogy azokat a magyar királytól „kapta”.

Brankovics Györgyhöz kapcsolódtak többek között Versec a Bánságban, Szalánkemén, Kölpény, Zimony és Szávaszentdemeter a Szerémségben, Perlek, Csurog és Peszér Bácskában, Túr és Varsány Budától keletre, Bia és Torbágy, Hévíz, továbbá Buda tágabb környezetének több települése, valamint birtokok Zemplén és más vármegyék területén.

A despotának Budán is volt palotája, ami tovább szemlélteti jelenlétét a magyar királyi udvarban és azt a magas rangot, amelyet a Királyság főnemességében elfoglalt.[5]

1439-ben Habsburg Albert király Világost is átengedte neki a hozzá tartozó, Zaránd vármegyében fekvő nagy uradalommal együtt, amely több mint száz települést foglalt magában.

Az ezt követő évtizedek bonyolult politikai és katonai viszonyai következtében Brankovics György magyarországi helyzete nem maradt változatlan. Egyes birtokait elveszítette, másokat elvettek tőle vagy később visszaadtak neki, megint mások zálog- és egyéb vagyonjogi viszonyok tárgyát képezték.

E nagyszámú birtok igazgatása kiterjedt közigazgatási hálózatot igényelt. Ispánok és alispánok, várnagyok, vámszedők, tiszttartók, vám- és pénzverde-bérlők, bírák és más tisztviselők működtek rajtuk. Közöttük nemcsak magyarok és idegen kereskedők, hanem szerbek is voltak.

A szerb despoták nagy magyarországi birtokai így nem csupán politikai és gazdasági jelentőséggel bírtak. Egyúttal a szerb lakosság tartósabb magyarországi megtelepedésének egyik útját is jelentették.

A nemességgel és annak tisztviselőivel együtt katonák, kézművesek, kereskedők, papok és családjaik is érkeztek. A szerb főúri birtokok, valamint a régebbi kereskedelmi és katonai központok környezetében így fokozatosan új szerb közösségek alakultak ki, illetve a már meglévők létszáma növekedett.

A dinasztikus birtokoktól az egyházi szervezetig

A szerbek középkori Magyar Királyságba irányuló vándorlása nem egyetlen nagy hullámot jelentett, hanem több évszázadon át tartó folyamat volt.

A dinasztikus házasságok teremtették meg az első erős politikai kapcsolatokat. A szerb és magyar uralkodók szövetségi és vazallusi viszonyai ezeket tovább mélyítették. A Lazarević- és Branković-dinasztia nagy magyarországi birtokai pedig olyan anyagi és közigazgatási teret teremtettek, ahol szerb nemesek, katonák, tisztviselők, kereskedők és papok élhettek és működhettek.

A népesség megtelepedésével együtt az egyházi élet is fejlődött.

Szerb Kovin, vagyis Ráckeve az egyik legjelentősebb régi szerzetesi és egyházi központ. Komárom a XVI. század elején már szervezett egyházközséggel rendelkezett. Szerb lakosság élt Budán, Pesten, Győrben és más központokban is, a későbbi források pedig egyre világosabban mutatják az ortodox közösségek hálózatának létezését.

Különösen jelentős tanúbizonyság egy Brankovics György despota korából származó pomjanik, azaz egyházi megemlékezési könyv, amely az uralkodócsalád és a legtekintélyesebb politikai személyiségek nevei mellett egyházi méltóságok neveit is megőrizte. Köztük szerepel Sava budai érsek is.[6]

Ez az adat a régebbi történetírás számára nem volt ismert, ezért Sava érsek neve a budai főpásztorok korábbi jegyzékeiben sem szerepelt.[7]

Amennyiben elfogadjuk a pomjanik keltezését és a cím olvasatát, Sava budai érsek említése jelenti a jelenleg ismert legkorábbi közvetlen tanúságtételt budai címet viselő szerb ortodox főpásztorról, és arra utal, hogy ezen a területen már a XV. században létezett szervezett főpásztori egyházi hatalom.

Ez az adat különös jelentőséget nyer, ha együtt szemléljük a középkori Magyar Királyság szerb településeiről, kolostorairól és egyházközségeiről fennmaradt egyéb tanúságtételekkel.

Mindez azt mutatja, hogy az 1690. évi nagy szerb vándorlás nem a szerb jelenlét kezdetét jelentette a Magyar Királyságban. Sokkal hosszabb történelmi folyamat új és rendkívül jelentős szakaszát nyitotta meg.

Amikor III. Arsenije Čarnojević pátriárka a XVII. század végén a nép nagy tömegével a Habsburg-uralom alatt álló területekre érkezett, olyan országba jött, ahol a szerbek már évszázadok óta jelen voltak, ahol szerb uralkodók és despoták hatalmas uradalmakkal rendelkeztek, és ahol már régi szerb települések, templomok és kolostorok léteztek.

A korábban kialakult szerb települések és egyházi központok hálózata fontos előfeltételt jelentett az újonnan érkező lakosság befogadásához és a szerb egyházi szervezet későbbi magyarországi átrendezéséhez.

A középkori szerb és magyar uralkodók dinasztikus és politikai kapcsolatai tehát olyan következményekkel jártak, amelyek messze túlmutattak az udvari diplomácián. Birtokjogi, gazdasági és demográfiai folyamatokat indítottak el, amelyek hozzájárultak a szerb jelenlét tartóssá válásához a Magyar Királyságban, valamint annak az egyházi térnek a fokozatos kialakulásához, amelyen a későbbi évszázadokban a Budai Egyházmegye fejlődött ki.

Jegyzetek és irodalom

[1] Србски народни лист, Buda, 1847. január 19., 9. o.

[2] Ненад Обрадовић, „Српски деспоти и њихови поседи у Бачкој“, Српска енциклопедија, 2021.

[3] Ј. Радонић, Споразум у Тати, 199–201.

[4] Н. Лемајић, „Уговор у Тати између деспота Стефана Лазаревића и Жигмунда Луксембуршког“, Радови Филозофског факултета Источно Сарајево 9/2 (2007), 443–448.

[5] L. Thallóczy – A. Áldásy, Magyarország melléktartományainak oklevéltára, II: A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára, Budapest, 1907.

[6] Љубица Штављанин-Ђорђевић, „Један недовољно познат Поменик из времена деспота Ђурђа Бранковића“, Археографски прилози 9, Београд, 1987, 336.

[7] Сава, епископ шумадијски, Српски јерарси од деветог до двадесетог века, Београд, 1996.